Abban a tényben, hogy a társadalom az utóbbi években egyre inkább szembefordult a változásokkal természetesen szerepet játszottak a kormány baklövései, a reformok következetlenségei, a megvalósítás hiányosságai is, stb. Az öszödi beszéd kiszivárgása, vagy kiszivárogtatása – függetlenül attól, hogy ki mit tart róla, ki hogyan minősíti azt – súlyos következményekkel járt a társadalmi változások megítélésének tekintetében is. Nyilvánvalóan az sem segítette a modernizáció ügyét, hogy a kormányzó pártokat, azok hitelességét több, súlyos korrupciós ügy rázta meg – s itt nem a mindennapos gyanúsítgatásokra, hanem a tényleges rendőrségi, bírósági eljárásokra gondolok. (Hogy a korrupciós eljárások helyi Fideszes politikusok ellen is indultak, annak ebben az összefüggésben nem volt különösebb jelentősége). Mindennek nyomán a társadalom nagy részében formálódni kezdett a meggyőződés, hogy „ezek” úgysem képesek semmire sem, csak „lopni, csalni” tudnak. E vélemény azonban nem „csak úgy”, magától alakult ki és terjedt el. Hanem sokkal inkább annak köszönhetően, hogy a 2002-es választásokat követően az ellenzék – legyünk pontosak a Fidesz − legfőbb politikai céljává a kormányzó párt(ok) bizalmi, hitelességi tőkéjének a megsemmisítése vált. Az elvesztett választásokat követően a Fidesz stratégiája mindinkább – 2006 után pedig kizárólagosan − a politikai együttműködés végérvényes felszámolására, a politikai ellenfél morális megsemmisítésére, s ezen keresztül a modernizáció feltartóztatására irányult. A politikai demokráciák (egyik) lényege persze az, hogy a mindenkori ellenzék határozottan bírálja a kormányt, annak intézkedéseit, s törekszik alternatív programok kidolgozására. Nemcsak azért, hogy mutassa, bizonyítsa önnön kormányzóképességét, hanem azért is, mert a mindenkori ellenzéknek is megvan a maga felelőssége az adott ország gazdasági, társadalmi helyzetéért. Ez a felelősség persze más mértékű és léptékű, mint a kormányzó pártoké, de létezik, hiszen az ellenzék azért van a parlamentben, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel igyekezzen kiigazítani, korlátok közé szorítani az általa nem megfelelőnek tartott politikai, gazdasági irányvonalat. Az ellenzékiségnek ez a felfogása azonban természetszerűleg megköveteli a különböző politikai erők közötti kommunikációt, sőt, bizonyos mértékű együttműködést is. A Fidesz azonban nem így gondolkodott, az ellenzékiségnek nem ezt, a nyugati demokráciákban megszokott és elfogadott felfogását képviselte. A Fidesz vezető politikusai és stratégái ugyanis azt a tanulságot von(hat)ták le, hogy nagyon nehéz olyan pozitív programot adni, amely a választópolgárok nagyobbik, vagy legalábbis jelentős részét a párt oldalára állítja. Sokkal könnyebb, olcsóbb és hatékonyabb megoldás az ellenségkép felmutatása, a bűnbakokra való mutogatás. Ennek megfelelően a totális szembenállást választotta, miközben önmagát a gazdasági, társadalmi, és morális megújulás egyedüli letéteményesének nyilvánította: mi vagyunk az egyedüliek és legjobbak, velünk minden újra kezdődik, újjáépítjük az országot. Ennek a stratégiának azonban az volt az ára, hogy a Fidesz egyre inkább eltávolodott a konzervatív politikától, politikai hagyományoktól és filozófiától (ha egyáltalán valaha is közel állt ehhez), s egyre erőteljesebben tolódott el a jobboldali populizmus irányába.

Tovább