A nol.hu-n a közbiztonságról hiányáról megjelent írás sokak körében nagy tetszésre talált. Persze nem véletlenül, hiszen a szerzők az „elveszett közbiztonságot” − a szélsőjobboldali példáknak és mintáknak megfelelően − összekapcsolták a „cigánykérdéssel”, s mintegy összefoglalták azokat a vélekedéseket és toposzokat, amelyek ezzel kapcsolatban ma a társadalom egy részében élnek. Ha az ember ilyen tévedéseken, csúsztatásokon, féligazságokon és előítéleteken alapuló írást olvas (a hozzászólásokat most ne is említsük!), s hozzá még a Népszabadság online kiadásában, akkor ugyancsak elgondolkodik. Egyrészt azt kérdezi magától, hol is élünk? Hogyan lehetséges, hogy nincs egyetlen szerkesztő sem, aki felhívná a figyelmet a cikk csúsztatásaira, tendenciózus voltára? Másrészt azon tépelődik, érdemes-e, szükséges-e, kell-e bármit is tenni, szólni, írni egy ilyen cikk ellenében? Nem teljesen reménytelen-e az ilyen látszólag objektív, „szókimondó” írásokkal szembeni küzdelem? Aztán egy-két nap múlva arra jutottam, hogy valószínűleg az, valószínűleg reménytelen, de mégsem lehet szó nélkül hagyni. Akkor hát nézzük!

Ha már a szerzők ezt elmulasztják, hadd fogalmazzak pontos(abb)an én. Senki sem tagadja, hogy vannak olyan kis (és nagy) falvak (és városok), ahol rendszeresen vagy esetenként tolvajlások történnek; hogy vannak ott élő idősebb (és bizonyára fiatalabb) emberek, akik attól félnek, hogy tőlük is ellopnak valamit; sőt azt sem, hogy egyes vidékeken a tolvajok jellemző gyakorisággal helyi, vagy a szomszédos falvakban lakó romák. Ugyanakkor azt sem lehet tagadni, az, hogy ennek a jelenségnek, társadalmi konfliktusnak ma ily mértékben megnőtt a jelentősége, abban nagy szerepe van a cigányellenes közbeszédnek, a cigányokkal szembeni előítéletnek. Annak a szélsőjobboldali eredetű, aljas indulatokat keltő – s mára, úgy tűnik az MTA Rendészettudományi Bizottságában és a Magyar Rendészettudományi Társaságban is elterjedt, elfogadott (?) − „magyarázatnak”, amely szerint a közbiztonság hiányának az az elsődleges oka, hogy a tolvaj, dolgozni nem akaró cigányok állandóan fenyegetik az egész életükben becsületesen dolgozó, de öregkorukra mégis tisztes szegénységben élő magyarokat, akik – miután az állam magukra hagyta őket − kétségbeesetten védelmezik utolsó vagyonkájukat. S noha sokan vannak ebben az országban, akik elfogadják ezt a „magyarázatot”, mégis le kell szögezni, mindez nem más, mint megengedhetetlen csúsztatás, a konfliktust csak tovább élező hazugság. Az a tény ugyanis, hogy a közbeszéd a népesség egy etnikailag definiálható részét kizárólag deviáns tagjainak viselkedése alapján bélyegzi meg nem más, mint az adott csoporttal, a romákkal szembeni előítélet durva megnyilvánulása. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki a magyarok által elkövetett bűntettek nyomán ugyanígy beszélne a magyarokról, abból óriási társadalmi felzúdulás lenne).

A cikk másik fő gondolata, hogy a „jogvédők” nem „hajlandók a teljes igazság” kimondására. A szerzők szerint a jogvédők „a kisebbségi lét nyomorúságát” (tehát akkor nem a bűnözést!?) „egyetlen okra, a kirekesztésre, a többségi társadalom előítéletességére” vezetik vissza. Sőt, szerintük a jogvédők a lopások károsultjainak csak azt tudják tanácsolni, hogy legyenek türelmesek, hiszen a tettesek „társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak”. A szerzők megítélése szerint nincs „hitele annak a közpolitikának, amely a szegényeknek csak azt tudja tanácsolni, hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.” A cikk írói azt is hangsúlyozzák, hogy Magyarországon „valóságos iparág szakosodott” a jogvédelemre, s a jogvédők azokat is meg akarják védeni, „akik egyáltalán nem kérnének ebből.” Úgy vélik, hogy Magyarországon „parttalan, a következményekkel nem számoló jogvédelem” folyik, amely „infantilizál”. „Az úgymond túlvédett réteg számára elég a rasszizmus emlegetése, a mentő körülmények szajkózása – nem tesz magáévá normát, mentalitást, nem tanul meg önön sorsából kitörni, így ezzel marad örök megvédett.” Mindennek nyomán azt állapítják meg a cikk szerzői, hogy a jogvédők hozzájárulnak a jogállam eróziójához, a gárdisták, a szélsőséges politikai irányzatok megerősödéséhez.

Az olvasó úgy érzi magát, mint a Magyar Hírlapot, vagy a kuruc.info-t olvasná… A szerzők megint „elfelejtik” megmondani, kik azok a jogvédők, akikről beszélnek? Roma vagy civil szervezetek, újságírók, értelmiségiek, nekik nem tetsző politikusok, vagy egyszerűen azok, akik nem hajlandók a szerzők gondolatmenetét követni? Vagy a „liberálisok”, amely kifejezést ma már ebben az országban értelmetlen és tartalom nélküli szitokszóként használja a közbeszéd? Vagy akárki/mindenki, aki szót emel a romák emberi jogainak érdekében? A szerzők nyilván tudják, csak éppen elhallgatják, hogy a „jogvédők” – akárkik is legyenek azok − nem egyetlen okra, nem kizárólag a rasszizmusra és a kirekesztésre vezetik vissza a „kisebbségi lét nyomorúságát”. Hanem azt állítják, hogy számos más tényező – munkanélküliség, képzetlenség, stb. – mellett a többségi társadalomban uralkodó cigányellenesség is része a problémának. A jogvédők azzal sem szoktak érvelni, hogy a romák „társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak”. Nemcsak azért nem, mert ez ostobaság, hanem azért sem, mert ez a megfogalmazás a roma kultúra „primitivitására”, valamiféle sajátos „cigány mentalitásra” utal, amely nem tekinti bűnnek a lopást. Az sem igaz, hogy ebben az országban a közpolitika csak azt tudná tanácsolni a szegényeknek, „hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.” Már csak azért sem, mert az itt tárgyalt konfliktus nem a szegények és a még szegényebbek közötti konfliktus! Az pedig már a szélsőjobboldal érveinek a „civilizált” átvétele, amikor arról írnak, hogy a cigányság „túlvédett” lenne, és ezért „nem tanul meg önnön sorsából kitörni”. Ha a magyarországi romák „túlvédett” állapotban lennének, akkor nem olyan körülmények között élnének, mint ahogy élnek; akkor nem lennének cigánytelepek, nem lenne az a borzasztó nyomorúság, amiben generációknak kell az életüket teljesen kilátástalanul leélni. A szerzők képtelenek felfogni – vagy nem akarják felfogni −, hogy az emberi jogok védelme a demokrácia egyik legfontosabb vívmánya és sajátossága, s hogy különösen a társadalom peremére szorultak, azok, akiknek jószerivel semmiféle érdekvédelme nincs, akiknek naponta kell szembesülniük a társadalom jelentős részének a megvetésével, ők szorulnak rá leginkább jogaik védelmére. Szomorú, de egyben jellemző, hogy a szerzők ezt nem értik, nem látják − bár ez persze leginkább őket minősíti. Mint ahogy az is, hogy a konfliktus feloldására semmi más ötletük sincs, mint az „önkormányzati rendőrség”. Ez az ötlet általánosságban is problematikus, de különösen akkor, ha arra gondolok, mi lenne a még meglévő társadalmi békével – vagy annak maradékával −, ha rendőrségi hatalom kerülne olyan polgármesterek kezébe, mint az edelényi, a monoki, vagy éppen a kiskunlacházi…

Végül, azt is ki kell mondani, a falusi terménylopások nyilvánvalóan konfliktusokat szülnek, megterhelik az ott élő emberek életét, számos keserűséget okoznak, gyűlölködést szítanak. De Magyarországon nem emiatt veszett el a közbiztonság, vagy az emberek biztonságérzete. Hanem a benzinkutak és bankok kirablása, a cigánygyilkosságok, a korrupció, a rendőrség alkalmatlansága, a társadalmi türelmetlenség és gyűlölködés, a politikai gátlástalanság miatt. Erről persze sokkal nehezebb írni. Ennél valóban "egyszerűbb" a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportot bűnbaknak kinevezni.