Kevés olyan témája van a hazai nyilvánosságnak, amelyet többször és szenvedélyesebben vitattak volna, mint a gyűlöletbeszéd. Számtalan írás született arról, hogy mit tekinthetünk gyűlöletbeszédnek, hogy legyen-e büntethető a gyűlöletbeszéd, hogy a gyűlöletbeszéd tiltása és szankcionálása miképpen károsítja a szólásszabadságot, és így tovább. Mindeközben a gyűlöletbeszéd, a politikai ellenféllel szembeni (esetenként gátlástalan) gyűlölködés és gyűlöletkeltés a napi politikai harc eszközévé vált. És itt most nem a kuruc.info, a barikad.hu, ahunhir.hu, a jobbik.net, vagy más hasonló szélsőjobboldali portálokra gondolok. Hiszen ezek állandó szerzői vagy szellemileg sérültek, vagy egyszerűen fasiszták. Hanem elsősorban a magát mérsékelt jobboldalinak tartott sajtóra, és annak egyik zászlóvivőjére, a Magyar Hírlapra. Tudom, most sokan azt gondolják, minek a Magyar Hírlappal foglalkozni, úgy sem olvassák sokan azt a lapot, nem érdemes erre időt és energiát pocsékolni.

Én azonban azt gondolom, hogy több ok miatt is érdemes foglalkozni a lappal és az általa megjelenített, közvetített szemlélettel. Egyrészt, a Magyar Hírlap nem zavarodott eszmeiségű alakok gyülekezete, mint az előbb említett kuruc.info, vagybarikad.hu, hanem fontos része, összetevője a jobboldali magyar médiának, amelynek stabil tulajdonosi, gazdasági háttere van, s amely mellett a magát mérsékeltnek tekintő jobboldali értelmiség is kiáll. Emlékezzünk csak a Bayer Zsolt hírhedt antiszemita írásának megjelenését követő jobboldali reakciókra! Másrészt azért, mert a Magyar Hírlap köztudottan és vállaltan közel áll a Fideszhez. Nemcsak a lap tulajdonosán keresztül, hanem egész szellemiségében. S hogy ez a kapcsolat egyáltalán nem egyoldalú, azaz nemcsak a lap cikkeiből derül ki a szellemi közösség, azt jól mutatja, hogy a Fidesz honlapján rendszeresen megjelennek a Magyar Hírlap egyes írásai. Végül pedig azt gondolom, hogy bármennyire „unalmas” és talán kilátástalan is, de mégsem lehet szó nélkül hagyni a gyűlöletbeszéd egyre nyíltabb megjelenését. Következetesen szóvá kell tenni, hogy az a beszéd, amelyet a Magyar Hírlap egyre nyíltabban felvállal, méltatlan, gyalázatos, mindössze arra jó, hogy aljas indulatokat keltsen, senkinek sem használ, erkölcsileg és politikailag a legmélyebben elítélendő. Ez ellen úgy tűnik, nem sokat lehet tenni, de annyit igen, hogy a továbbiakban ebben a blogban következetesen dokumentálni fogom a gyűlöletbeszédnek ezeket a megnyilvánulásait.

E vállalhatatlan hang és szellemiség legutóbbi megnyilvánulása egy Vámos György nevű tollforgató, „Mindjárt itt van az ítélet napja” c. jegyzete, amely január 8-i keltezéssel jelent meg. A szerző, aki egyébként nem először tűnik fel minősíthetetlen hangvételével, ebben az írásában beveti a szélsőjobboldali ideológia minden közismert toposzát: az országgyűlési választásokat élet-halál kérdésének minősíti, új, „igazi rendszerváltásról” beszél, kommunista múltat, „ávós gyökereket”, nemzetellenes propagandát emleget, majd azt javasolja, hogy mindazokat, akiket ő és jobboldali elvbarátai az ország jelenlegi sorsáért felelősnek tartanak – politikusokat, újságírókat, értelmiségieket – „szégyenkosárba” kellene zárni, és fel kellene húzni egy-egy fára az Andrássy úton. Befejezésül pedig azt üzeni az „országrablóknak”, hogy vigyázzanak, „a megszülető magyar jogállam (sic!) ellentámadást indít”.

Mindezt persze tekinthetjük a politikai gyengeelméjűség és erkölcstelenség eseti megnyilvánulásának is. Azt gondolom azonban, hogy itt nem egyetlen ember ámokfutásáról van szó. Hanem sokkal inkább tudatos szerkesztői gyakorlatról, arról, hogy a Magyar Hírlap és a hazai jobboldal egy része rendszeres szellemi, ideológiai átjárókat teremt a szélsőjobboldal és mérsékelt jobboldal között. Hogy ennek mi az oka, azt csak találgatni lehet, s a találgatásokat nem kedvelem. Inkább azt figyelem, hogy lesz-e egyetlen ember a magát mérsékeltnek nevező, tartó jobboldalon, aki felemeli a hangját ez ellen a szellemiség ellen.

A nol.hu-n a közbiztonságról hiányáról megjelent írás sokak körében nagy tetszésre talált. Persze nem véletlenül, hiszen a szerzők az „elveszett közbiztonságot” − a szélsőjobboldali példáknak és mintáknak megfelelően − összekapcsolták a „cigánykérdéssel”, s mintegy összefoglalták azokat a vélekedéseket és toposzokat, amelyek ezzel kapcsolatban ma a társadalom egy részében élnek. Ha az ember ilyen tévedéseken, csúsztatásokon, féligazságokon és előítéleteken alapuló írást olvas (a hozzászólásokat most ne is említsük!), s hozzá még a Népszabadság online kiadásában, akkor ugyancsak elgondolkodik. Egyrészt azt kérdezi magától, hol is élünk? Hogyan lehetséges, hogy nincs egyetlen szerkesztő sem, aki felhívná a figyelmet a cikk csúsztatásaira, tendenciózus voltára? Másrészt azon tépelődik, érdemes-e, szükséges-e, kell-e bármit is tenni, szólni, írni egy ilyen cikk ellenében? Nem teljesen reménytelen-e az ilyen látszólag objektív, „szókimondó” írásokkal szembeni küzdelem? Aztán egy-két nap múlva arra jutottam, hogy valószínűleg az, valószínűleg reménytelen, de mégsem lehet szó nélkül hagyni. Akkor hát nézzük!

Ha már a szerzők ezt elmulasztják, hadd fogalmazzak pontos(abb)an én. Senki sem tagadja, hogy vannak olyan kis (és nagy) falvak (és városok), ahol rendszeresen vagy esetenként tolvajlások történnek; hogy vannak ott élő idősebb (és bizonyára fiatalabb) emberek, akik attól félnek, hogy tőlük is ellopnak valamit; sőt azt sem, hogy egyes vidékeken a tolvajok jellemző gyakorisággal helyi, vagy a szomszédos falvakban lakó romák. Ugyanakkor azt sem lehet tagadni, az, hogy ennek a jelenségnek, társadalmi konfliktusnak ma ily mértékben megnőtt a jelentősége, abban nagy szerepe van a cigányellenes közbeszédnek, a cigányokkal szembeni előítéletnek. Annak a szélsőjobboldali eredetű, aljas indulatokat keltő – s mára, úgy tűnik az MTA Rendészettudományi Bizottságában és a Magyar Rendészettudományi Társaságban is elterjedt, elfogadott (?) − „magyarázatnak”, amely szerint a közbiztonság hiányának az az elsődleges oka, hogy a tolvaj, dolgozni nem akaró cigányok állandóan fenyegetik az egész életükben becsületesen dolgozó, de öregkorukra mégis tisztes szegénységben élő magyarokat, akik – miután az állam magukra hagyta őket − kétségbeesetten védelmezik utolsó vagyonkájukat. S noha sokan vannak ebben az országban, akik elfogadják ezt a „magyarázatot”, mégis le kell szögezni, mindez nem más, mint megengedhetetlen csúsztatás, a konfliktust csak tovább élező hazugság. Az a tény ugyanis, hogy a közbeszéd a népesség egy etnikailag definiálható részét kizárólag deviáns tagjainak viselkedése alapján bélyegzi meg nem más, mint az adott csoporttal, a romákkal szembeni előítélet durva megnyilvánulása. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki a magyarok által elkövetett bűntettek nyomán ugyanígy beszélne a magyarokról, abból óriási társadalmi felzúdulás lenne).

A cikk másik fő gondolata, hogy a „jogvédők” nem „hajlandók a teljes igazság” kimondására. A szerzők szerint a jogvédők „a kisebbségi lét nyomorúságát” (tehát akkor nem a bűnözést!?) „egyetlen okra, a kirekesztésre, a többségi társadalom előítéletességére” vezetik vissza. Sőt, szerintük a jogvédők a lopások károsultjainak csak azt tudják tanácsolni, hogy legyenek türelmesek, hiszen a tettesek „társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak”. A szerzők megítélése szerint nincs „hitele annak a közpolitikának, amely a szegényeknek csak azt tudja tanácsolni, hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.” A cikk írói azt is hangsúlyozzák, hogy Magyarországon „valóságos iparág szakosodott” a jogvédelemre, s a jogvédők azokat is meg akarják védeni, „akik egyáltalán nem kérnének ebből.” Úgy vélik, hogy Magyarországon „parttalan, a következményekkel nem számoló jogvédelem” folyik, amely „infantilizál”. „Az úgymond túlvédett réteg számára elég a rasszizmus emlegetése, a mentő körülmények szajkózása – nem tesz magáévá normát, mentalitást, nem tanul meg önön sorsából kitörni, így ezzel marad örök megvédett.” Mindennek nyomán azt állapítják meg a cikk szerzői, hogy a jogvédők hozzájárulnak a jogállam eróziójához, a gárdisták, a szélsőséges politikai irányzatok megerősödéséhez.

Az olvasó úgy érzi magát, mint a Magyar Hírlapot, vagy a kuruc.info-t olvasná… A szerzők megint „elfelejtik” megmondani, kik azok a jogvédők, akikről beszélnek? Roma vagy civil szervezetek, újságírók, értelmiségiek, nekik nem tetsző politikusok, vagy egyszerűen azok, akik nem hajlandók a szerzők gondolatmenetét követni? Vagy a „liberálisok”, amely kifejezést ma már ebben az országban értelmetlen és tartalom nélküli szitokszóként használja a közbeszéd? Vagy akárki/mindenki, aki szót emel a romák emberi jogainak érdekében? A szerzők nyilván tudják, csak éppen elhallgatják, hogy a „jogvédők” – akárkik is legyenek azok − nem egyetlen okra, nem kizárólag a rasszizmusra és a kirekesztésre vezetik vissza a „kisebbségi lét nyomorúságát”. Hanem azt állítják, hogy számos más tényező – munkanélküliség, képzetlenség, stb. – mellett a többségi társadalomban uralkodó cigányellenesség is része a problémának. A jogvédők azzal sem szoktak érvelni, hogy a romák „társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak”. Nemcsak azért nem, mert ez ostobaság, hanem azért sem, mert ez a megfogalmazás a roma kultúra „primitivitására”, valamiféle sajátos „cigány mentalitásra” utal, amely nem tekinti bűnnek a lopást. Az sem igaz, hogy ebben az országban a közpolitika csak azt tudná tanácsolni a szegényeknek, „hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.” Már csak azért sem, mert az itt tárgyalt konfliktus nem a szegények és a még szegényebbek közötti konfliktus! Az pedig már a szélsőjobboldal érveinek a „civilizált” átvétele, amikor arról írnak, hogy a cigányság „túlvédett” lenne, és ezért „nem tanul meg önnön sorsából kitörni”. Ha a magyarországi romák „túlvédett” állapotban lennének, akkor nem olyan körülmények között élnének, mint ahogy élnek; akkor nem lennének cigánytelepek, nem lenne az a borzasztó nyomorúság, amiben generációknak kell az életüket teljesen kilátástalanul leélni. A szerzők képtelenek felfogni – vagy nem akarják felfogni −, hogy az emberi jogok védelme a demokrácia egyik legfontosabb vívmánya és sajátossága, s hogy különösen a társadalom peremére szorultak, azok, akiknek jószerivel semmiféle érdekvédelme nincs, akiknek naponta kell szembesülniük a társadalom jelentős részének a megvetésével, ők szorulnak rá leginkább jogaik védelmére. Szomorú, de egyben jellemző, hogy a szerzők ezt nem értik, nem látják − bár ez persze leginkább őket minősíti. Mint ahogy az is, hogy a konfliktus feloldására semmi más ötletük sincs, mint az „önkormányzati rendőrség”. Ez az ötlet általánosságban is problematikus, de különösen akkor, ha arra gondolok, mi lenne a még meglévő társadalmi békével – vagy annak maradékával −, ha rendőrségi hatalom kerülne olyan polgármesterek kezébe, mint az edelényi, a monoki, vagy éppen a kiskunlacházi…

Végül, azt is ki kell mondani, a falusi terménylopások nyilvánvalóan konfliktusokat szülnek, megterhelik az ott élő emberek életét, számos keserűséget okoznak, gyűlölködést szítanak. De Magyarországon nem emiatt veszett el a közbiztonság, vagy az emberek biztonságérzete. Hanem a benzinkutak és bankok kirablása, a cigánygyilkosságok, a korrupció, a rendőrség alkalmatlansága, a társadalmi türelmetlenség és gyűlölködés, a politikai gátlástalanság miatt. Erről persze sokkal nehezebb írni. Ennél valóban "egyszerűbb" a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportot bűnbaknak kinevezni.

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság december 9-én hozott ítélete szerintnincs iskolai szegregáció Jászladányban. (Hát ez bizony jó hír lenne, mondhatnám kissé irónikusan, ha igaz lenne, ha a tények nem mondanának ellent az ítéletnek. A bíróság indoklása szerint nincs összehasonlítható helyzetben az önkormányzati, illetve a magániskola, ezért nem lehet megállapítani a szegregációt (Azt ugyan nem értem, hogy ez mit jelent – de hát én nem is vagyok jogász) A bíróság azt is megállapította, hogy a települési önkormányzat jogszerűen rendelkezett vagyonával, amikor az iskolaépületének egy részét bérbe adta az alapítványi iskolának. Úgy ítélte meg, hogy a szerződés nem volt színlelt. Azt is hozzátette, hogy a bérleti jogviszonyból nem következik a diszkrimináció, és az önkormányzat határozataival eleget tett az egyenlő bánásmód elvének. Az az önkormányzat, amely szerint azért kellenek a külön iskolák, mert "népeket, amelyek kultúrákat hordoznak, nem lehet erőszakosan egybezárni".

Jászladány persze csak egy elhíresült példa – sajnos számos más példát is fel lehetne sorolni . Az igazi problémát az iskolai szegregáció magyarországi helyzete jelenti. Ma Magyarországon ugyanis nem magától értetődő követelmény, hogy az oktatási rendszer ne engedje meg, ne tegye lehetővé a szegény és/vagy cigány gyerekek elkülönült oktatását. Hogy a hazai közoktatás – amely egyébként is rendkívül rossz állapotban van − mennyire súlyos problémájáról van itt szó, azt számos felmérés bizonyítja. Ezek – többek között – arra mutatnak rá, hogy az OECD-országokon belül a diákok iskolai teljesítményét Magyarországon határozza meg leginkább a család kulturális tőkéje.Sőt, a 2006-os PISA-jelentés ebben az összefüggésben már a magyar társadalom kasztosodásáról beszél. Ebben az országban az, hogy valaki hova születik még mindig nagyon jelentős mértékben meghatározza tanulási, oktatási lehetőségeit, s ez a tény mélyen ellentmond a modern társadalom alapelveinek. Ugyanakkor Magyarországon az oktatási integráció kérdése „cigánykérdésként” jelenik meg – függetlenül attól, hogy a szegregáltan tanított halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek többsége nem cigány, s az iskolai sikertelenségnek, illetve az iskolában tanúsított „antiszocális” viselkedésnek nem etnikai, hanem társadalmi-gazdasági okai vannak. Ebből következően, az oktatási integrációhoz való viszonyulást mélyen meghatározzák a hazai roma társadalommal szembeni előítéletek.

Az oktatási integráció ellenzői mindenekelőtt azzal szoktak érvelni − amivel annak idején a jászladányi polgármester (aki az alapítványi iskola létrehozását is kezdeményezte) is érvelt −, hogy a tehetségesebb gyerekek segítése érdekében kell elkülöníteni őket azoktól, akik csak gyengébb teljesítményekre képesek. A gyengébb teljesítményt nyújtók – akik aztán gyakran úgy jelennek meg az érvelésekben, mint problémás gyerekek, akik nem tudnak, de nem is akarnak tanulni, csak zavarják a többieket – ugyanis lehúzzák, visszatartják a tehetségesebb tanulókat. Azt is hozzáteszik, hogy a gyengébb teljesítményt nyújtó, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek is jobb, ha őket saját igényeiknek megfelelően a többségtől elválasztva oktatják. Ez azonban – s ezt a tényt is számos felmérés, s a mintegy 1300 olyan közoktatási intézmény gyakorlata igazolja, ahol integrációs oktatás folyik – tévedés. Az együttnevelésjavította a halmozottan hátrányos helyzetű, illetve a roma gyerekek teljesítményét, miközben elősegítette az előítéletek leépülését, a tolerancia kialakulását és megszilárdulását.

Egy másik, széles körben elterjedt érv, hogy a „cigánygyerekek” zavarják az oktatást, gyakran antiszociálisak, nem lehet velük mit kezdeni. Ilyen gyerekek persze vannak – de nemcsak a romák között. Mindannyian tudjuk azonban, hogy a jobb módú családokból származó gyerekek szülei „meg tudják vásárolni” az iskolát – különböző adományok, kapcsolatok, szívességek, stb. segítségével. Ezek a gyerekek korán megtanulják, hogy mindent, bármit megengedhetnek maguknak, hiszen a szülők – pénzzel, kapcsolatokkal, befolyással − úgyis mindent el tudnak rendezni. Ez a korrupció sajátos fajtája, amelyről azonban szemérmesen hallgatni szoktunk. A szegény és/vagy cigánygyerekek esetében erről nyilván nincs, nem lehet szó. Így a más gyerekeket is jellemző viselkedési zavarok az ő esetükben azonnal etnikai (ritkább esetben társadalmi) helyzetük logikus következményeként jelennek meg, amelytől meg kell védeni a többieket, azaz ki kell őket zárni, el kell őket különíteni. Mindeközben senki sem teszi fel a kérdést, hogy ezeknek a gyerekeknek az esetében mi az oka az „antiszociális” viselkedésnek? Nem akarjuk belátni, hogy a roma származású gyerekeknek az iskolában jelentkező viselkedésbeli problémái összefüggésben állnak a romák társadalmi kirekesztettségével, sokuk esetében azzal a nyomorral, amelyben élnek, a magukra hagyatottsággal. Aztán ezek a gyerekek bekerülnek az iskolába, s hirtelen, minden átmenet nélkül ugyanazokat a normákat és viselkedési mintákat kérik rajtuk számon, mint a jómódú középosztálybeli családokból érkezett gyerekektől.

A mai magyarországi oktatási szegregációnak azonban egyéb, nagyon rossz, s káros üzenetei is vannak. A szegregáció gyakorlata ugyanis az egyik oldalnak azt üzeni, a társadalmi problémák, konfliktusok megoldásának az a módja, ha azok megszemélyesítőit kizárjuk magunk közül, ha őket csoportokba zárva elkülönítjük magunktól. A másik oldalt viszont már hat-hétéves korában azzal szembesíti, hogy a többiek – iskolatársai, a tanárok, az iskola − származása, társadalmi helyzete miatt elhatárolódik tőle. Pedig tudnunk kellene, hogy az iskola nemcsak a tanulás, hanem a társadalmi szocializáció terepe is. A gyerekeknek egyrészt itt kell(ene) megtanulniuk, hogyan kell kezelni konfliktusokat, hogyan kell/lehet/érdemes gondolkodni társadalmi problémákról, különbségekről, stb. Másrészt a szegény és/vagy cigánygyerekeknek itt kell(ene) megtanulniuk, hogyan kell alkalmazkodni, hogyan kell/lehet elsajátítani új viselkedési mintákat – s ha mindez nem történik meg, akkor mindenkiben csak erősödnek az előítéletek, erősödik a tehetetlenség kiváltotta agresszió. Pedig ma már számos olyan pedagógiai módszer, gyakorlat ismeretes, amely az iskolát nem valami lexikális tudásgyárnak fogja fel. A hazai közoktatást azonban még mindig az a poroszos szemlélet jellemzi, amelynek lényege, hogy a diáknak lexikális tudásra van szüksége, s a tanárnak az az elsődleges feladata, hogy rajtakapja a diákot, hogy mit nem tud.

Végül, az oktatási integráció ellenzőinek azt a kérdést is meg kell(ene) válaszolniuk, hogy mi lesz azokkal, akik kimaradnak a szokványos közoktatásból, akiket gettószerű „cigányiskolákba, -osztályokba” küldenek, akik halmozottan hátrányos helyzetűek maguk is, s csak ilyen gyerekekkel találkoznak az iskolában, akiket fáradt, kedvetlen, kudarcélményekkel teli pedagógusok tanítanak? Hogyan fognak ezek a gyerekek bejutni majd a munkaerő piacra? Hogyan fognak és miből megélni? Már ma is jól látható, az iskolai szegregáció semmiféle társadalmi problémát sem old meg. Igaz keveseknek jó vagy jobb körülményeket teremt, de legalább ugyanannyi gyerek, család számára újratermeli a szegénységet, növeli a lemaradottságot, s ily módon egyre súlyosbítja az ország már egyébként is meglévő társadalmi problémáit, konfliktusait.

Tegnap este az Echo tv „Képtelenségek” c. műsorában olyan mértékű uszítás folyt, ami új dimenziókat sejtet, s éppen ezért fel kell rá hívni a figyelmet. Az említett műsor ugyan más adásaiban is súrolja a normalitás határait, de a tegnapi adás még ehhez képest is kivételt jelent. (Az adás még nem érhető el az Echo tv archívumában, de ahogy bekerül oda, belinkelem, hogy más is „gyönyörködhessen”). Az állandó műsorvezető Tóth Gy. László (aki egykor Orbán Viktor főtanácsadója, majd a barikad.hu szélsőjobboldali portál főszerkesztője volt) arról számolt be a műsorban, hogy inzultus érte, egy cigány megtámadta. Nem ütötte meg, nem verekedtek össze, az illető „csak” gyalázta, köpködött felé és a levegőbe rugdosott az irányába. (Mielőtt bárki nekem esne, szögezzük le, ez bizony megengedhetetlen, akár cigány volt az illető, akár nem.) Tóth a történetet elmesélve, előbb „filozofálgatott”egy keveset, hogy ő nem gondolta volna, nem volt rá felkészülve, hogy a „többségi társadalom” tagjaként őt egyszer ilyen támadás éri, majd elővett egy fehér lapot és felolvasott egy nyilatkozatot (hogy ezt miért nem lehetett/tudta szabadon elmondani, annak elképzelését az olvasókra bízom). Ez a szöveg a legnyilvánvalóbb fasiszta uszítás megnyilvánulása volt. Azzal kezdte, hogy ő „fehér, magyar, keresztény, európai” (bár az, amit mondott sem keresztény, sem európai nem volt), majd folytatta, hogy nem kötelező Magyarországon élni, elmehetnek innen a muzulmánok, a „cionista zsidók” is Izraelbe, a „mormonok” meg az Egyesült Államokba. Csak ültem és néztem, mint a moziban…

De az igazán „jó” még csak ezután következett. Ahogy a műsorvezető befejezte, mély levegőt vett Fricz Tamás, és elmesélte, hogy bizony őt is érte atrocitás az utóbbi időben. Egy közértben egy idősebb ember tett rá többször is hangos megjegyzéseket (hogy ezek a megjegyzések gyalázkodók lettek volna, azt maga Fricz sem állította), majd amikor egy „baráti társasággal” ült valahol (talán egy vendéglőben) oda ment az asztalukhoz egy férfi, akit csak „nagyon nehezen tudtak megnyugtatni”. Ezután áttért a Magyar Hírlap minap megtámadott újságírójának az esetére (amihez ugyan hozzátette, nem lehet tudni, hogy politikai támadásról volt-e szó, vagy csak egy elmebeteg emberről). Majd ezekből a történésekből azt a nagy ívű következtetést vonta le, hogy a következő hónapokban ez vár a jobboldal híveire. Hosszan ecsetelte – még egyszer mondom, az előbbi esetek kapcsán – hogy a baloldal mindent meg fog tenni, hogy ilyen, és ehhez hasonló támadásokkal bizonytalanítsa el a jobboldaliakat, „az embereket”. De nekünk, mondja Fricz, mindezt „méltósággal” kell viselnünk, és „fegyelmezetten” kell viselkednünk. „Tudjuk”, hogy mit terveznek, tette még hozzá sokat sejtetően…

Mindezen persze lehetne nevetni is, s azt mondani, lám-lám, milyen nagy is a Jóisten állatkertje. Az ügy jelentősége azonban úgy gondolom, ennél komolyabb. Egyrészt az Echo tv-t, az a Széles Gábor tartja fenn, aki a legközelebbi kapcsolatokat ápolja a Fidesszel – ami persze Tóth Gy.-re és Friczre is vonatkozik. Másrészt, én ugyan nem tudom, hányan nézik az Echo tv-t, de az nyilvánvaló, hogy azok, akik nézik, folyamatosan ilyen és ehhez hasonló agymosásban és butításban részesülnek. S pontosan ez az, ami a demokráciát veszélyezteti. Nem a nemzeti elkötelezettség, nem a jobboldali nézetek, s még kevésbé a konzervatív ideológiák hangoztatása, hanem a rendszeres és tudatos hazudozás, ferdítés, csúsztatás, a nézők, a jobboldali szimpatizánsok manipulálása, valamiféle latens veszély érzékeltetése, félelem, és a mások iránti gyűlölet keltése. Ebben az adásban pontosan tetten érhető volt az a két nagy terület, ahol eltűnik (vagy tudatosan feloldásra kerül) a jobb- és a szélsőjobboldal közötti a határ. A retorika, a megfogalmazás persze különböző, de a mindenki mást elutasító „többségi”, „fehér”, „keresztény”, „európai” magyarkodás, illetve a baloldalnak a kommunizmussal, az erőszakkal, a fenyegetéssel, a veszéllyel való azonosítása, az ezzel való le- és elszámolásnak a szükségessége, a politikai ellenfelek kriminalizálása és durva megbélyegzése, jelentik azokat a témákat, amelyek összekötik a jobboldali és a szélsőjobboldali politikát, és ennek a politikának a híveit. Nekünk – „magukfajtáknak” – pedig az a kötelességünk, hogy folyamatosan dokumentáljuk ezeket a történéseket, s hívjuk fel a figyelmet az ideológiai egybeesésekre, azonosságokra.

 Noha a Sajóbábonyban történtekről sokan írtak, mégis úgy tűnik, a társadalom, a nyilvánosság gyorsan napirendre tért az események fölött. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének/lettek volna olyanok is, akik megpróbálnak rávilágítani az okokra, a szélesebb összefüggésekre, igyekeznek felelősöket keresni. Az egyik kitűnő blogger a magyar állam megszűnéséről írt, majd nyilatkozott a Klubrádióban, s a jelenlegi helyzetért személyesen is felelőssé tette a legfőbb ügyészt. Hasonló érveket sorolt fel az ÉS főszerkesztője, aki szerint az egész sajóbábonyi rendezvény törvénytelen volt, s jól példázza a hatóságok tehetetlenkedését. Az MDF egyik vezető politikusa pedig úgy véli, a politikai aréna minden szereplője bűnös − vagy legalábbis hibázott −, kivéve persze az MDF-t.

Bár ezeknek az írásoknak számos vonatkozásban igazuk van, mégis a történtek legkiábrándítóbb és legelkeserítőbb tanulságát nem mondják ki. Nevezetesen azt – és ez az, amit mostanra mindenkinek fel kell(ene) ismernie, be kell(ene) látnia −, hogy nem egyszerűen a politika, a hatalom, vagy az igazságszolgáltatás, hanem a magyar társadalom hagyta magára a romákat a Jobbikkal szembeni egyenlőtlen és rájuk kényszerített konfliktusban (ne feledjük, nem a romák voltak azok, akik ezt a konfliktust kezdeményezték; a Jobbik az a politikai párt, amely a becstelen cigányellenességet tette politikája lényegévé). Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, a társadalom egy nem jelentéktelen része egyetért a Jobbik cigányellenes akcióival, helyesli azokat; egy másik része érdektelenül, vállát rángatva szemléli a történéseket (miközben azért alapvetően a cigányokat okolja a konfliktusokért); a társadalom egy további része pedig beletörődött a Jobbik jelenlétébe, tevékenységébe (de, hogy ne kelljen különösebben elgondolkodnia e jelenség okán, egyszerűen a szocialistákra, meg az elmúlt évek kormányzati hibáira mutogat). Az elmúlt napokban több elemzés is hangsúlyozta, hogy a sajóbábonyi, illetve az ehhez hasonló események a Jobbiknak kedveznek. Nemcsak a társadalom bizonyos rétegeiben még mindig folyamatosan erősödő cigányellenesség okán, hanem a társadalom ugyanezen rétegeinek a folyamatos radikalizálódása miatt is. Az a stratégia, amelynek nyomán a Jobbik és a Gárda folyamatosan áthágja, illetve meg nem engedett eszközökkel feszegeti a jogállamiság kereteit, ezeket a rétegeket nem zavarja, sőt inkább támogatásra talál körükben. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a törvények semmibe vétele mögött sajátos, de a jelenlegi politikai helyzetben hatékony „filozófia” húzódik meg (amelyet pl. a hírhedt kordonbontás idején a Fidesz is követett). Eszerint a politikai ellenfél által hozott törvények illegitimek, ránk nem érvényesek, csak azokat a törvényeket fogadjuk el, amelyek nekünk megfelelnek. A jogellenes magatartás ebben a kontextusban tehát úgy jelenik meg, mint a „zsidó”, „nemzetközi”, „multinacionális”, „kommunista”, stb. hatalommal szembeni ellenállás. Erre játszik rá a Jobbik, és olyan neurotikus politikusai, mint Morvai, vagy az olyan primitív „politikusok”, mint Vona, Szegedi, stb. Ez önmagában is mélyen demokráciaellenes felfogás, még ha vannak is egyesek a politikai paletta más vidékein is, akik szerint a Jobbik demokratikus párt, csak éppen másféle, „rendpárti demokráciát” – fából vaskarikát – akar meghonosítani.

Pelle János ugyanakkor joggal mutatott rá, hogy a Jobbik politikai stratégiájában ez az attitűd elválaszthatatlan a cigányellenesség folyamatos (újra)termelésétől, fenntartásától, és megjelenítésétől. A Jobbik következetesen törekszik arra, hogy helyi konfliktusokat szítson, azokat a saját céljaira kihasználja, azok okát kizárólagosan a cigányságban jelölje meg, hogy a helyi konfliktusokat, egyedi eseteket országos problémává tegye – olyan szembenállásnak tüntesse fel, amely csak erőszakos módon oldható meg. Vona Sajóbábonyban − mintegy ezt illusztrálandó − a rá jellemző „intellektuális érzékenységgel” azt mondta: a cigányokat „erővel is integrálni kell, és aki erre „nem hajlandó, börtönbe kerül, vagy el lehet menni”. Ezzel párhuzamosan a Jobbik felépített egy retorikát, amelyben – mindegy, hogy ténylegesen mi történt/történik − mindig a romák támadnak, fenyegetnek, s a magyarokat csak a Gárda képes megvédeni. A magyarok, mint áldozatok, a magyarellenesség, az „antimagyarizmus”, a „magunkfajták és magukfajták”, és az összes többi, ehhez hasonló ostobaság olyan zárt világnézeti és -magyarázati rendszert hoz létre, amelyet ésszel, észérvekkel, értelemmel nem lehet megingatni. De hát pontosan ez a Jobbik célja, a társadalom folyamatos butítása, aljas indulatok szítása, az emberi méltóság sárba tiprása.

A probléma megoldása, a Jobbik és a Gárda visszaszorítása érdekében az előbbiekben említett írások mind politikai, jogi és rendőri megoldást sürgetnek. S ebben van is bizonyos igazság – bár, hogy a Fidesz és az MSZP egyetértésre jusson, az ebben a kérdésben sem tudom elképzelni (sajnos). Meghökkentő ugyanakkor, hogy a szerzők meg sem említik, mennyire fontos lenne, hogy a civil társadalom kinyilvánítsa a Jobbik, a Gárda, a cigányellenesség, az erőszak elutasítását. S itt nem a politikai rituálé szokásos eszközeire (tüntetésekre, felhívásokra, nyílt levelekre, aláírásokra, stb.) gondolok – már csak azért sem, mert ezeket a szimbolikus eszközöket az elmúlt években sokan és sokféle módon járatták le (ami ugyancsak megérne egy bejegyzést). Hanem arra a társadalmi ellenállásra, ami pl. Németországban jelentős mértékben hozzájárult a szélsőjobboldali erők elszigetelődéséhez, elszigeteléséhez – még akkor is, ha azok esetenként bekerülnek egy-egy tartományi parlamentbe. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban egészen röviden a különböző szélsőjobboldal ellenes honlapokra (itt, itt, és itt), arra a tényre, hogy ezeket a gazdasági és a kulturális élet meghatározó intézményei, sportegyesületek és szervezetek, írók, színészek, sportolók támogatják. De említhetném azokat a különböző alapítványokat is, amelyek a szélsőjobboldali ideológiával szembeni projekteket, programokat támogatnak, dolgoznak ki. Legfontosabbnak azonban mégis azt tartom, hogy ha az NPD (a Jobbik német megfelelője) valahol tüntetést, vagy nagygyűlést szervez, a helyi lakosságból, és a velük szimpatizálókból azonnal megszerveződik az ellentüntetés. Ezek ugyan az esetek legnagyobb részében nem tudják megakadályozni a szélsőjobboldali tüntetést vagy gyűlést, de nyilvánvalóvá és láthatóvá teszik, hogy a helyi lakosság számára nem kívánatos a szélsőjobboldal ittléte, elutasítják annak politikai jelenlétét, és ideológiáját. S pontosan ez az, ami nálunk hiányzik (még). Éppen ezért aligha lehet fontosabb feladat, mint megszervezni ezt, segíteni a helyi közösségeket – azokat, akik az ott élők közül hajlandók erre −, hogy nyilvánítsák ki, nem kívánatos erőnek tartják a Jobbikot, a Gárdát, és különböző kinövéseiket, nem vállalnak velük közösségét, elutasítják az általuk képviselt ideológiát és erőszakot. A Jobbik, a Gárda, és a hozzájuk hasonló, velük közösséget vállaló szervezetek olyanok, mint valami undorító mocsok, ami valahogy rátapadt az ember kezére. S ahogy az ember megkísérli eltávolítani a kezéről ezt a mocskot, ugyanúgy a demokrácia védelmében is mindannyiunknak erőfeszítéseket kell tenni a szélsőjobboldal kiszorítása érdekében – bármilyen nehéznek, vagy akár kilátástalannak is látszik a feladat.

 A svéd televíziónak a Demokratában megjelent minősíthetetlen jegyzetről szóló riportja, majd Kertész Imrének a Die Welt című német napilapban megjelent interjúját követően újra fellángolt a vita a magyar demokrácia néhány alapvető kérdése, illetve konfliktusa körül. Ezeknek a problémáknak, konfliktusoknak közös – és sajátos – jellemzője, hogy nem gazdasági, vagy szűkebb értelemben vett politikai témák jelentik a tárgyát, hanem ideológiák, illetve ideológiák által meghatározott elképzelések, képzetek, koncepciók. Az embereknek a világról vallott/a világgal kapcsolatos elképzeléseit persze mindig és mindenütt ideológiák, vallások, jobb esetben filozófiai hagyományok határozzák meg, alakítják. Így természetes, hogy ezek az elképzelések sokfélék, egymástól különbözőek, sőt nem ritkán, egymástól gyökeresen eltérnek, összeegyeztethetetlenek. Szerencsésebb országokban azonban az ellentétek mögött mindig jelen van valamiféle egyetértés, konszenzus  is – ha nem is magát a vita tárgyát, a konfliktus megoldását, de legalábbis a diskurzus, az egymással való vitatkozás mikéntjét illetően (s itt most a mindenütt megtalálható, legkülönbözőbb fundamentalizmusokat képviselő fanatikus kisebbséget figyelmen kívül hagyom). Magyarországon köztudottan más a helyzet. Nálunk mindkét oldalt – de különösen a jobboldali ideológiák híveit – az elvakultság, a másik oldal érveinek, felfogásának azonnali, minden meggondolás nélküli elutasítása, az egymásra mutogatás, egymás bűneinek, hibáinak, tévedéseinek felsorolása, a gyalázkodás, az engesztelhetetlen gyűlölet, az a meggyőződése jellemzi, hogy a másik minden hiba, baj és probléma okozója. Ennek a helyzetnek számos következménye van, az egyik az a közismert – és talán a legsúlyosabb következményekkel járó – tény, hogy a jobb- és a baloldal hívei között ebben az országban megszűnt az értelmes kommunikáció. Sőt, azt kell mondani, hogy a jobb- és a baloldal szembenállása, illetve egymással való folyamatos szembe állítása a hazai politikai élet és kultúra meghatározó logikájává vált. Ez a logika nem annyira a saját álláspontok kidolgozására és megjelenítésére, hanem sokkal inkább a másik oldal stigmatizálására, gyalázására, a politikai térből való kizárására irányul. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy a saját oldal igazsága elsősorban a másik oldal hibáinak és tévedéseinek tükrében válik láthatóvá. Azaz, ha nincs másik oldal, nincs saját oldal sem – ha nincsenek ördögök, akkor nincsenek angyalok sem. Éppen ezért mindkét oldal arra törekszik, hogy úgy tartsa egybe saját táborát, hogy közben folyamatosan újratermelje és stigmatizálja a másik oldalt.

Magam igazat adok azoknak a véleményeknek, amelyek szerint a demokráciában alapvetően fontos az eltérő politikai alternatívák közötti különbségek világos megjelenítése és kifejtése. Ugyanakkor mindannyian látjuk és tapasztaljuk, hogy a jobb- és a baloldal között fennálló szembenállás, gyűlölködés mára a demokrácia egyik legfőbb akadályává vált Magyarországon. Ez a szembenállás az oka annak, hogy a hazai demokrácia állapota számos kívánnivalót hagy maga után (és akkor még visszafogottan fogalmaztam); hogy a mindennapi életet, a köznapi gondolkodást áthághatatlan akadályok teszik elviselhetetlenné; hogy Európa (és a világ) más országaiból úgy néznek ránk, mintha egy másik bolygóról jönnénk; hogy Magyarország – lassan, de biztosan – az Európai Közösség egyik sürgős gyógyításra váró „betegévé” válik.

Ez a gyakran beteges gyűlölködés nyilván nem kerüli el a hazai blogoszférát sem. Ami önmagában is riasztó, de még inkább azért, mert a gyűlölködés, a gyalázkodás terjedésével egyre inkább háttérbe szorulnak az érvek, eltűnik (elmenekül?) az ész és az értelem. Nem szándékom most egyes bloggereket, vagy hozzászólásokat kiragadni, de tessék egy nyugodt pillanatban mérlegelni, milyen érvekkel argumentálnak itt (is) egyesek. S ez megint csak nem önmagában elgondolkoztató (mindenütt vannak kezelhetetlen alakok), hanem azért, mert ily módon önmagunkat fosztjuk meg az elemzés, a gondolkodás, a vita lehetőségétől. Attól, hogy ennek a társadalomnak a súlyos gondjait és konfliktusait képesek legyünk egymástól eltérő ideológiai alapokról kiindulva, megvitatni. Nem azért, hogy meg-, vagy legyőzzük a másikat, nem azért, hogy valami egyetlen „üdvözítő” megoldást találjunk, nem azért, hogy mindenki mindenben egyetértsen – nem illúziókra van/lenne szükségünk. Hanem olyan vitákra, ahol maga a vita, a gondolatok kicserélése, a törekvés, hogy a másikat megértsem és magamat megértessem, jelenti a lényeget. Európa más országaiban sincs mindenben teljes egyetértés (néhol meg megközelítő sem). De az egymással való beszéd, az értelmes, érvekre – és nem érzelmekre – épülő kommunikáció már önmagában egy lépést jelent(het) a problémák és konfliktusok feloldása felé. Vagy ebben az országban ez is csak illúzió lenne?

Az Emberi Jogok Európai Bírósága e hét keddjén fontos döntést hozott, ami a jövőben még szenvedélyes viták tárgya lesz. Amint arról a Der Spiegel c. német hetilap online portálja beszámol a bíróság 5000 euró kártérítést ítélt meg egy olasz anyának, aki azt sérelmezte, hogy gyermekei olyan állami iskolába jártak, ahol az osztálytermek falaira fel volt függesztve egy-egy kereszt. Az anya szerint ez az eljárás sérti az állam vallási függetlenségének az elvét. A különböző olasz bíróságok rendre elutasították az anya keresetét, mondván, hogy a kereszt az olasz történelem és kultúra, s ennyiben az olasz identitás, az olasz hagyományok szimbóluma. A strassburgi bíróság ítéletében ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a kereszt elsősorban a katolicizmus, illetve a kereszténység jelképe, s mint ilyen nem áll összhangban az oktatás pluralizmusának minden demokrácia számára alapvető fontosságú elvével. Ugyanakkor a kereszt, mint egy meghatározott vallás szimbóluma zavarhatja más vallások követőit, akik ugyanazt az iskolát látogatják. Végül a bíróság arra is rámutatott, hogy különös módon védeni kell azt a jogot, hogy valaki egyetlen valláshoz sem tartozik, egyetlen vallást sem kíván követni (ami természetesen nem egyenlő az ateizmussal – bár ezt talán mondanom sem kell). 

Az ítélet természetesen nagy felháborodást váltott ki – elsősorban nyilván a katolikusok, illetve a keresztény ideológiát követő, hirdető, abszolutizáló pártok körében. A bírálók ideologikusnak nevezték a strassburgi testületet. Mások arra tettek kísérletet, hogy összekeverjék a vallásszabadságot, a vallásoktól való szabadságot és az ateizmust. Ezek a kritikák azonban paradox módon éppen azt az elvet emelték ki, ami miatt a bíróság igazat adott a pert elindító anyának: a kereszt a kereszténység, azaz egyetlen vallás szimbóluma, és pontosan emiatt nincs, nem lehet kizárólagos helye a középületekben, így az iskolákban. Megint mások pedig Európa keresztény gyökereit és hagyományait emlegették. Közben azonban megfeledkeztek mindarról a gyalázatról, amit Európa a kereszténység nevében elkövetett; arról, hogy mára Európa egy túlnyomó többségében szekularizált kontinens; valamint arról is, hogy a keresztény vallások mellett számos más jelentős vallás is jelen van Európában, s jelen volt annak történelmében is. 

Ennek, s az ehhez hasonló eseteknek természetesen vannak általánosabb tanulságai is. Nemcsak az állam és az egyház következetes szétválasztásával, hanem a keresztény Európa mítoszával kapcsolatban is. Még inkább pedig – s ez Magyarország esetében különösen fontos – az egyházaknak az oktatásban betöltött szerepével kapcsolatban. Hogy az egyházi iskolák az esetek döntő többségében magas színvonalú oktatást biztosítanak, ezt senki sem vonja kétségbe. Jól tudjuk azonban, hogy az iskola nemcsak azt a célt szolgálja, hogy megtanítsa a diákokkal a matematikát, fizikát, irodalmat, történelmet, biológiát, stb. Az is természetes, hogy a különböző egyházi iskolák hirdetik, tanítják saját vallásukat, annak erkölcsiségét, világképét. A problémát sokkal inkább az jelenti, hogy az egyházi iskolák, különösen a keresztény egyházi iskolák az értékekre való nevelés címén gyakran kifejezetten (szélső)jobboldali, nacionalista ideológiát terjesztenek, kulturális be- és elzárkózást hirdetnek. Ha valakinek ebben a tekintetben kétségei lennének, kérdezzen meg olyanokat, akiknek gyerekei, rokonai ilyen iskolákba járnak, gondoljon csak a választások előtti, templomokban zajló politizálásra, egyes egyházi tisztségviselők politikai tevékenységére, és így tovább. Éppen ezért joggal lehetne elvárni, hogy Magyarországon is újragondoljuk az egyház és állam közötti kapcsolatok milyenségét, vagy legalább beszéljünk, vitatkozzunk róla – különösen most, amikor egy olyan kormány készülődik a háttérben, amely nyíltan felvállalja a „történeti egyházak” támogatását, s amelyet ennek megfelelően a „történeti egyházak” is nyíltan támogatnak. Ami önmagában persze nem (lenne) baj. Amit azonban mondanak, az a világkép, amit terjesztenek ellene mond mindazoknak az elveknek, amelyeken a plurális demokráciák, és ennek megfelelően a strassburgi bíróság ítélete is alapul.

 A hétvégi Élet és Irodalomban a kitűnő Ungváry Rudolf pontos, kíméletlen és elgondolkoztató elemzést tett közzé a magyar társadalom állapotáról, illetve a hazai jobboldal politikájáról „A magára talált többség” címmel. (A cikket nem tudom belinkelni, mert az ÉS-ben megjelenő írások csak a megjelenést követő hét csütörtökjétől érhetők el a neten). Ungváry írásában lényegében ugyanazt az érvelést követi, mint amit már a 2008. évi népszavazást követően aNépszabadságban megjelent írásában is kifejtett. Mostani cikkének lényege – egészen röviden összefoglalva −, hogy

(1) Magyarországon a rendszerváltást követően nem jött létre a nyugat-európai értelemben vett demokratikus, konzervatív jobboldal, hanem feléledt (felélesztették – teszem hozzá én) az 1945 előtti hazai jobboldal öröksége;

(2) a mai magyar jobboldalt, illetve annak ideológiáját a populizmus és a rendpártiság jellemzi, és ez az, ami megteremti, létrehozza, kitermeli a politikai többséget;

(3) a mai magyar jobboldal megadja azt a társadalom többségének, amit az a baloldaltól nem kapott meg – olyan közösségképző eszméket, amelyek ugyan avíttak, de mivel a baloldal mással nem tudott előállni, ezért széles körben hatnak;

(4) ennek a populizmuson és rendpártiságon alapuló, „magyarkodó” jobboldali politika gyökerei a Horthy- és a Kádár rendszerben rejlenek;

(5) Magyarországon nincs olyan nyugat-európai értelemben vett demokratikus többség, amely gátat tudna vetni ennek a jobboldali politikának és ideológiának;

(6) éppen ezért nincs más választás, mint harcolni, küzdeni ez ellen a jobboldali politika ellen.

Ungváry megállapításai pontosak, lényegre törőek, legfeljebb néhány kiegészítést lehet hozzájuk tenni. Az, hogy a hazai jobboldal ideológiáját, politikai kultúráját tekintve fényévnyi távolságra van a nyugat-európai jobboldali, konzervatív pártoktól, több, mint nyilvánvaló. A kérdés sokkal inkább az, hogy miért nem tudott kialakulni, meghonosodni ebben az országban a konzervatív politika és világszemlélet – amivel persze nem azt akarom mondani, hogy ilyen nincs. A probléma sokkal inkább az, hogy a konzervativizmus ma Magyarországon nem több, mint egy szűk réteg szubkultúrája, aminek a jobboldali pártokra, azok politikájára és ideológiájára lényegében semmiféle hatása sincs.

Az is kétségtelen, hogy a populizmus és a rendpártiság mélyen jellemzi a hazai jobboldalt – de ezt kiegészíti egyfajta demagóg, nemzeti színezetű antikapitalizmus (ami összeköti a jobboldalt a szélsőjobbal és a szélsőballal egyaránt), illetve a rend sajátos értelmezése. Ennek „legjobb” példája a pécsi vízmű „visszafoglalásának” esete, ahol a magát polgárinak nevező párt, a Fidesz, épp a polgári demokráciák egyik legfontosabb pillérét, az érvényes, törvényes szerződések garantálta jogbiztonságot vette semmibe. Ebből a példából is kiviláglik (de persze lehetne más példákat is sorolni), hogy a jobboldal célja nem valamiféle elveszett rend helyreállítása, hanem egy olyan, erőn és nem egyetértésen alapuló társadalmi rend megteremtése, amelynek célja egy paternalista, valamilyen módon mindenkit függőségben tartó „erős állam” megteremtése.

Ezt a célt szolgálják az Ungváry által említett „avítt közösségképző eszmék” is, amelyek azonban nemcsak avíttak, hanem xenofóbok, gyakran nacionalisták, sőt a rasszizmus irányába hajlók. Ezek persze azért tudtak és tudnak elterjedni, mert a baloldali, balliberális kormány lényegében semmit sem tett a kulturális modernizáció érdekében, képtelen volt megteremteni egy olyan kommunikációs teret, amelyen belül meg lehetett volna mutatni az általa képviselt társadalomképet, a lehetséges életmódbeli alternatívákat.

Végül a legnehezebb talán azt tudomásul venni, hogy ebben az országban a nyugat-európai demokráciák alapelveinek elfogadása valóban csak a kisebbséget jellemzi. Hogy ez mennyire így van, azt nemcsak a politikában, hanem a mindennapi életben is pontosan meg lehet figyelni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy – amint azt már korábban is megírtam – Magyarország eltévedt, méghozzá nagyon.

Ungvárynak abban is igaza van, hogy ez ellen a politika ellen harcolni kell, nem lehet hagyni, hogy ez az ország elsüllyedjen ebben a mentális, kulturális és politikai nyomorúságban. Hogy mit és hogyan lehet és kell tenni – az elkövetkező időben erről kellene beszélnünk, vitatkoznunk.

 A hirszerzo.hu populizmustól sem idegenkedő főszerkesztője egyik legutóbbi írásában − néhány gondolati bakugrás nyomán és közben − a cigánygyilkosságok és a szélsőjobboldal előretörésének politikai felelősségét Gyurcsány, Szilvásy és Bajnai (gondolom a sort bármikor folytatni lehet további nem-szeretem-politikusokkal) nyakába varrja. Az érvelés képtelensége, alapvető tévedései nyilvánvalóak, de ez aligha zavarja a pillanatnyi közhangulatot meglovagoló szerzőt. Majd néhány nappal később ugyanennek a portálnak egy másik gyakori szerzője ugyancsak elővette a régi lemezt, mondván „évekig kiabáltátok, hogy jön a náci farkas”. Az „ordas” pedig ettől „önbizalmat” kapott, és tényleg jött is. Önmagukban ezek a megnyilvánulások persze már unalmasak – egyébként meg mindenki úgy járatja le magát, ahogy neki jól esik. Ugyanakkor azonban nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a politikailag, ideológiailag motivált „vélemények” jelentős mértékben hozzájárulnak a szélsőjobboldali eszmék terjedéséhez (félreértés ne essen, nem okai annak!). Elsősorban azért, mert úgy tesznek, azt mondják, hogy az „ordas eszmék” megjelenése, sőt a cigánygyilkosságok is néhány („természetesen” baloldali) politikus tevékenységének, na meg a „balliberális” értelmiség, a „hivatásos rettegők” hisztériájának a következménye. Miközben ily módon tovább lehet bagatellizálni, illetve egyszerűsíteni a problémát, tovább lehet szítani a politikai ellenféllel szembeni gyűlöletet, e nézetek képviselői – az előbbiekben említettek persze csak kiragadott példát jelentenek, nemcsak róluk van szó – „elfelejtkeznek” arról, hogy a szélsőjobboldali ideológia terjedése nem véletlen, nem néhány politikus és/vagy értelmiségi „találmánya”, hanem mély gyökerekkel bíró társadalmi jelenség, probléma, amit ennek megfelelően lehet és kell elemezni.

Tovább

Az Élet és Irodalom legutóbbi számában (2009. szeptember 4.) Pályi András mélyen elgondolkoztató interjút közölt Jan Tomasz Gross-szal, a Princeton University történészprofesszorával. Gross 21 évesen részt vett abban a varsói diákmegmozdulásban, amelyet aztán szigorú megtorlás (Gross maga is börtönbe került), illetve egy szinte példa nélküli antiszemita kampány követett. Gross büntetése letöltése után az Egyesült Államokba távozott, ahol a legújabbkori lengyel-zsidó viszony világszerte elismert kutatója lett. Talán legismertebb, magyarul is olvasható munkája (Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiírtása) az 1941-es jedwabnei progromot idézi fel, s hatalmas vitákat váltott ki Lengyelországban. 2006-ban jelent meg újabb kötete, Félelem. Antiszemitizmus Lengyelországban Auschwitz után címmel. Az interjúban a riporter megkérdezi többek kötött azt is, hogy miről szól ez a könyv? Gross pedig elmeséli, hogy néhány évvel ezelőtt kezébe került Miriam Mariańska könyve, aki a háború után különböző helyeken bújtatott zsidó gyerekeket keresett meg, hogy aztán visszajuttassa őket családjukhoz. Ebben a könyvben Gross legnagyobb megdöbbenésére arról olvasott, sok lengyel szégyellte, hogy zsidó gyerekeket mentett meg, s ezért nem engedte meg nevének közzétételét a könyvben. Hogy mi rejlik e megmagyarázhatatlan reakció mögött, erről szól ez a könyv. Arról, hogy a holokausztot túlélő zsidók egyszerűen nem érezhették magukat biztonságban Lengyelországban, de Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában és Magyarországon sem. Mert a visszatérő zsidók lelkiismeret-furdalást okoztak korábbi szomszédjaiknak; mert vissza kellett adni az elhurcolt zsidók vagyontárgyait, a házaikat, üzleteiket, amelyekbe a nem zsidók a deportálásokat követően egyszerűen beültek. A háború utáni antiszemitizmus lélektani okait kutatva Gross rábukkant egy Tacitus idézetre is: „az embernek olyan a természete, hogy akinek sérelmet okozott, azt gyűlöli”. Ez az idézet a mai Magyarországon is sok mindent megvilágít.

Tovább

Abban a tényben, hogy a társadalom az utóbbi években egyre inkább szembefordult a változásokkal természetesen szerepet játszottak a kormány baklövései, a reformok következetlenségei, a megvalósítás hiányosságai is, stb. Az öszödi beszéd kiszivárgása, vagy kiszivárogtatása – függetlenül attól, hogy ki mit tart róla, ki hogyan minősíti azt – súlyos következményekkel járt a társadalmi változások megítélésének tekintetében is. Nyilvánvalóan az sem segítette a modernizáció ügyét, hogy a kormányzó pártokat, azok hitelességét több, súlyos korrupciós ügy rázta meg – s itt nem a mindennapos gyanúsítgatásokra, hanem a tényleges rendőrségi, bírósági eljárásokra gondolok. (Hogy a korrupciós eljárások helyi Fideszes politikusok ellen is indultak, annak ebben az összefüggésben nem volt különösebb jelentősége). Mindennek nyomán a társadalom nagy részében formálódni kezdett a meggyőződés, hogy „ezek” úgysem képesek semmire sem, csak „lopni, csalni” tudnak. E vélemény azonban nem „csak úgy”, magától alakult ki és terjedt el. Hanem sokkal inkább annak köszönhetően, hogy a 2002-es választásokat követően az ellenzék – legyünk pontosak a Fidesz − legfőbb politikai céljává a kormányzó párt(ok) bizalmi, hitelességi tőkéjének a megsemmisítése vált. Az elvesztett választásokat követően a Fidesz stratégiája mindinkább – 2006 után pedig kizárólagosan − a politikai együttműködés végérvényes felszámolására, a politikai ellenfél morális megsemmisítésére, s ezen keresztül a modernizáció feltartóztatására irányult. A politikai demokráciák (egyik) lényege persze az, hogy a mindenkori ellenzék határozottan bírálja a kormányt, annak intézkedéseit, s törekszik alternatív programok kidolgozására. Nemcsak azért, hogy mutassa, bizonyítsa önnön kormányzóképességét, hanem azért is, mert a mindenkori ellenzéknek is megvan a maga felelőssége az adott ország gazdasági, társadalmi helyzetéért. Ez a felelősség persze más mértékű és léptékű, mint a kormányzó pártoké, de létezik, hiszen az ellenzék azért van a parlamentben, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel igyekezzen kiigazítani, korlátok közé szorítani az általa nem megfelelőnek tartott politikai, gazdasági irányvonalat. Az ellenzékiségnek ez a felfogása azonban természetszerűleg megköveteli a különböző politikai erők közötti kommunikációt, sőt, bizonyos mértékű együttműködést is. A Fidesz azonban nem így gondolkodott, az ellenzékiségnek nem ezt, a nyugati demokráciákban megszokott és elfogadott felfogását képviselte. A Fidesz vezető politikusai és stratégái ugyanis azt a tanulságot von(hat)ták le, hogy nagyon nehéz olyan pozitív programot adni, amely a választópolgárok nagyobbik, vagy legalábbis jelentős részét a párt oldalára állítja. Sokkal könnyebb, olcsóbb és hatékonyabb megoldás az ellenségkép felmutatása, a bűnbakokra való mutogatás. Ennek megfelelően a totális szembenállást választotta, miközben önmagát a gazdasági, társadalmi, és morális megújulás egyedüli letéteményesének nyilvánította: mi vagyunk az egyedüliek és legjobbak, velünk minden újra kezdődik, újjáépítjük az országot. Ennek a stratégiának azonban az volt az ára, hogy a Fidesz egyre inkább eltávolodott a konzervatív politikától, politikai hagyományoktól és filozófiától (ha egyáltalán valaha is közel állt ehhez), s egyre erőteljesebben tolódott el a jobboldali populizmus irányába.

Tovább

Azáltal, hogy a rendszerváltás első éveiben nem jött létre semmiféle társadalmi egyetértés az új társadalmi rend alapelveit illetően; hogy a politikai elit nem észlelte, s ezért nem is vett tudomást a kapitalizmus, valamint a nyugati modernitás jellegének átalakulásáról; hogy az Antall-kormány dilettantizmusa általában is megkérdőjelezte az új politikai elit alkalmasságát és hozzáértését; hogy a gazdasági helyzet folyamatosan romlott, és lassan kezelhetetlenné vált; hogy az egymást követő kormányoknak jószerivel egyetlen probléma vagy konfliktus megoldása sem sikerült – mindez odavezetett, hogy a magyar társadalom már a kilencvenes évek közepén bizalmatlanabbul szemlélte a rendszerváltást, annak következményeit. Ez a bizalmatlanság a későbbiekben egyre nőtt, egyre mélyült. Az eredmény (legalábbis egyelőre), hogy ma a magyar társadalom 88 %-a ragaszkodik az erős, jelentős mértékű állami gondoskodáshoz, kulturális szempontból pedig 68 %-a konzervatív

Továbbá, hogy az MTA Szociológiai Intézetének 2008 tavaszán végzett kutatása szerint a „rendpártiság", illetve a tekintélyelvűség a magyar társadalomban jelentős támogatottságra számíthat. Ugyanez a felmérés azt is kimutatta, hogy az antiszemitizmus és a romaellenesség széles körben elterjedt, és a társadalom nagy többsége által elfogadott nézet. Ha mindezek mellett megemlítjük, hogy a válaszadók hatvan százaléka szerint ma már nem szükséges a II. világháborúval kapcsolatos magyar felelősségről beszélni; hogy a felnőtt lakosság közel kétharmada szerint a rendszerváltozás egyet jelent az ország kiárusításával, az idegen hatalmaknak történő kiszolgáltatottsággal, a „magyar érdekek" elárulásával; hogy a Progresszív Intézet felmérése szerint a magyar társadalom 37 százaléka bezárkózó, tekintélyelvű, paternalista, globa­li­zá­ció­ellenes és fogékony az összeesküvés-elméletekre, akkor világosan kirajzolódik a mai Magyarországot jellemző társadalomszemlélet

Tovább

Maradjunk még egy kicsit a rendszerváltás első éveinél (noha nagyon is megfontolandónak tartom, mindazok véleményét, akik szerint vissza kellene menni a Kádár-, vagy éppen a Horthy-korszakba). Miközben a magyar társadalmat és politikát a kilencvenes évek legelején a Dunagate-botrány, a taxisblokád, a privatizáció, a címervita, a szovjet csapatok kivonása, Horthy Miklós újratemetése, majd a közelgő (1994-es) választások – hogy megint csak néhány tetszőleges példát ragadjak ki – kötötték le, kint a világban, a nyugat-európai demokráciákban jelentős változások zajlottak le. Ezek akkoriban szinte semmiféle érdeklődést sem keltettek Magyarországon; nem túlzás azt mondani, hogy észre sem vettük, mi történik abban a világban, ahová éppen igyekeztünk. Ahhoz, hogy ennek a változásnak a lényegét, valamint az új magyar demokráciára gyakorolt hatását megértsük, megint csak szükség van, egy rövid társadalomtörténeti és –elméleti kitérőre

Tovább

Közkeletű vélekedés, hogy a magyar társadalom jelenlegi helyzetéért elsősorban – gyakran kizárólagosan − a 2002 óta kormányzó balliberális koalíció a felelős. Tölgyessy Péter az Inforádiónak adott augusztus 24-i interjújában nagyon határozottan fogalmazta meg ezt a véleményt: „A magyar demokratikus átmenet távolról sem volt tökéletes, de szerintem a bajok inkább később, az utolsó tíz évben keletkeztek, ...” Ez a felfogás téves és szűklátókörű – de nem azért, mert a mai kormányzó párto(ka)t teszi meg kizárólagos bűnbakká (épp elég ostobaságot követtek el ahhoz, hogy ne legyen miért csodálkozniuk ezen), hanem azért, mert nem ismeri fel, hogy az a helyzet, amelyben ma élünk egy hosszabb, több évtizedes folyamat eredménye. Ennek részletes vagy akár felületes elemzésére itt érthető okokból nincs mód. Maradjunk hát az elmúlt két évtizednél, és vessünk egy pillantást a rendszerváltást követő első évekre. Már csak azért is, mert azt gondolom, hogy azok a bajok és problémák, amelyek oly nehézzé teszik ma az életet Magyarországon csírájukban már a rendszerváltás korai éveiben is jelen voltak, csak nem vettük észre őket.

Tovább

Amikor Magyarországon váratlanul összeomlott a szocializmus, az általános eufóriában valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy két évtizeddel később olyan állapotban lesz ez az ország, mint amilyenben ma van. Mindenki bizakodva, reménykedve nézett a jövőbe, s úgy gondolta, hogy a pótlólagos vagy utólagos modernizáció (Jürgen Habermas) belátható időn belül meghozza majd a gyümölcsét. A gazdasági és politikai rendszer a rendszerváltást követően néhány év alatt teljes mértékben átalakult: kiépült a parlamenti demokrácia, annak minden szükséges eszközével és intézményével együtt, létrejött a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, Magyarország az európai politikai intézmények és gazdasági szervezetek szerves részévé vált, integrálódtunk az európai jogrendszerbe, megszűntek az országot a nyugattól elzáró határok, és így tovább. A társadalom nagy része pedig azt gondolta a kilencvenes évek elején, hogy rövidesen mi is úgy fogunk élni, mint az osztrákok, németek, olaszok, franciák…

Tovább

 

Olvasom a különböző beszámolókat az Új Magyar Gárda szentendrei tisztavatásáról, Morvai újabb (ki tudja hányadik) nyílt levelét, amelyeket lassan kötetbe lehetne szedni, ha az ember dokumentálni akarná a szélsőjobboldal politikai paranoiáját, a HírTV objektív tudósítását, amelyből azt tudjuk meg, hogy "Nem történt rendbontás az Új Magyar Gárda Mozgalom rendezvényén". Hogy az egész rendezvény törvényellenes, s így rendbontásnak minősül, arról nem esett szó. A rendezvényen elhangzottak, a fenyegetőzés, a hazaárulózás, a gyalázkodás, aljas indulatok keltése - mindez ugyancsak ismert, az unalomig ismert. Ezekkel a gondolatokkal, ezzel az egész felfogással, világképpel vitatkozni sem lehet - mert ezek nem észérvek. Van azonban néhány kérdés, amit most már fel kellene tenni.

Hadd legyek kicsit naiv és hadd tegyem fel a kérdést, hogy nem sérti-e az alkotmányt a Jobbik és a Gárda tevékenysége? (Ami ugyan olyan, amilyen - és ez önmagában is elég nagy botrány, de mégis csak van).

Elfogadja-e, tudomásul veszi-e a Jobbik és a Gárda, meg általában a hazai szélsőjobboldal Magyarország érvényes alkotmányát, vagy annak határain, keretein kívül állónak tekinti-e magát, olyan szerveződéseknek, amelyek nem tartják magukat az ország alaptörvényéhez? Osztja-e a Jobbik, a Gárda a kuruc.info és más nyíltan fasiszta médiák szellemiségét?

Nem érzi-e szükségét a jobboldal - mindenekelőtt a Fidesz -, hogy végre tiszta vízet öntsön a pohárba, és mindenki számára egyértelműen tisztázza a Jobbikhoz, a szélsőjobboldalhoz való viszonyát? E tisztázást azonban érdemes és szükséges lenne az orbáni "két pofon elméleténél" kissé igényesebben megfogalmazni.

Mi lesz az újonnan létrehozott "csendőrség" feladata? Egyáltalán, mi ez, ki és milyen jogosítványokkal látta el ezt a társulatot? 

Honnan van/volt pénz a "csendőrség" felszerelésére (mondjuk pl. a golyóálló mellényekre, a rohamsisakra, a gázálacra)?

És általában, milyen pénzügyi, anyagi forrásai vannak a Jobbiknak, a Gáárdának, ki(k) és milyen pénzekből finanszírozzák őket?

Úgy gondolom, hogy a Jobbik és a Gárda az elmúlet hetekben, napokban újabb határokat lépett át, és szemmel láthatóan azt próbálgatja, hogy meddig mehet el. Azt is gondolom, hogy mindaz, amit eddig a rendőrség és az állam ezzel szembe tett, az elégtelen, hogy azt ne mondjam nevetséges. Éppen ezért alapjaiban kellene újragondolnunk mindannyiunknak, miként lehet útját állni az egyre agresszívabban terjesztett szélsőjobboldali eszméknek

 

A magyarországi romagyilkosságok természetesen nem kerülték el a nemzetközi sajtó figyelmét. Svédországtól Németországig Kanadától Angliáig egy sor fontos, nagy tekintélynek és széleskörű olvasottságnak örvendő napi- és hetilap számolt be erről a rettenetről, fűzött hozzá különböző jellegű és tartalmú kommentárokat. Noha a cikkek eltérő jellegűek, természetűek és hosszúságúak voltak, néhány dologban egyetértettek. Mindannyian utaltak a magyar társadalomban egyre növekvő, egyre agresszívabbá, egyre kezelhetetlenebbé váló romaellenességre, a Jobbik térhódítására, a Magyar Gárda provokációira, a magyarországi cigányság jelentős részének elviselhetetlen - és a javulás semmiféle jelét sem mutató - helyzetére, a demokratikus politikai pártok tehetetlenségeire, ügyetlenkedéseire, sőt mesterkedéseire, az ellenzékiségnek az európai politikai kultúrában teljességgel szokatlan, sőt el nem fogadott formáira. Az említett írások - tessék venni a fáradtságot és elolvasni őket, vagy legalább beleolvasni egy-egy cikkbe - nem elfogultak, nem ellenségesek, nem "magyarellenesek", nem az a céljuk, hogy Magyarország rossz hírét keltsék, hanem sokkal inkább tárgyilagosak, a tényekről szólnak, arra törekszenek, hogy felhívják a külföldi olvasók figyelmét egy súlyos és drámai társadalmi problémára. Az azonban magától értetődő, hogy az említett írásokat áthatja az aggodalom, az értetlenség, a megdöbbenés, néha az alig leplezett felháborodás, hogy miképpen történhet meg mindez a 21. század elején egy európai demokráciában. Magától értetődő, mondom, hiszen a beszámolók, azok szerzői a nyugat-európai demokráciák szemüvegén keresztül nézik és értékelik a történteket. Ezen a szemüvegen keresztül pedig még rettenetesebbek, még elborzasztóbbak a történések, még kevésbé érthetőek a reakciók, mint a mi oly sok esztelenséghez szokott szemüvegünkön keresztül.

Az említett írások persze nem kerülték el sem a hazai sajtó, sem a hazai blogoszféra figyelmét. A reakciók mélyen elgondolkoztatóak, és sokatmondóak. És itt nem is annyira a szélsőjobboldali szennyoldalakra és újságokra, az azokban megjelent dühödt kirohanásokra, minősíthetetlen megnyilvánulásokra gondolok - ezekkel most foglalkozni sem akarok. Amit igazán elgondolkoztatónak tartok, az az, ami a baloldali, vagy legalábbis a baloldali gondolkodással (bárhogyan is definiáljuk ezt a kifejezést) rokonszenvező fórumokon jelent meg. Erre persze lehet azt mondani, hogy ezeken az oldalakon is elsősorban a jobboldali gondolkodás és ideológia hívei nyilvánulnak meg, ők szólnak hozzá, ők azok, akik megpróbálják befolyásolni a közvéleményt, a nyilvánosságot. Ha ez valóban így van, akkor ez önmagában is egy sor további kérdést vet fel - de ezt most hagyjuk. Nézzük meg inkább azt, hogy milyen érvek fogalmazódnak meg, mit kifogásolnak a hozzászólók a Magyarországról szóló híradásokból. Példának pedig - néhány ujságcikk mellett - vegyük a nolblogon az utóbbi időben megjelent néhány idevonatkozó bejegyzést (itt, itt, és itt).

Tovább

Nézzük akkor, hogy mi vezetett idáig - mert hogy ezt a kérdést vetettem fel az előző bejegyzés végén. Nyilván számos különböző jelentőségű és fontosságú ok játszott/játszik szerepet az SzDSz jelenlegi helyzetének kialakulásában, azt azonban nem hiszem, hogy mindössze a párt egyes politikusainak arroganciája (Orbánnál, Kövérnél, Kósánál, Semjénnél aligha találni arrogánsabb, nagyképűbb politikusokat) vagy az váltotta volna ki, hogy "az SZDSZ holdudvara, mint "felsőbbrendű lény", senkitől fel nem hatalmazva kezdett itt "liberális számonkérő széket" játszani. Érv semmi, csak mocskolódás" - ahogyan egyes hozzászólók fogalmaztak. Ezek nem érvek, csupán az SzDSz-szel szemben meglévő ellenérzések, utálkozás egyik kifejeződési formája. Már csak azért is, mert a párt és a "holdudvar" között alapvető konfliktusok alakultak ki az elmúlt évek során. Akárcsak az állandó sikertelen - de persze nem teljesen hatástalan - kísérletek az SzDSz kriminalizálására. Elfogadom viszont azok érvelését, akik szerint Gyurcsány megjelenése, valamint az MSZP liberalizálására tett - el ne feledjük, kudarcot vallott - kísérlete megnehezítette az SzDSz dolgát, s a párt erre a megváltozott helyzetre nem találta meg a megfelelő választ. Az is igaz, hogy elégtelenek és színtelenek voltak a pártnak a roma társadalommal, annak konfliktusaival kapcsolatos reakciói. Ugyanígy sikertelen és ügyetlen, sőt téves volt a párt európai választási kampánya is. Mégis mindennek ellenére azt gondolom, hogy itt egy hosszabb folyamatról, mélyebben rejlő struktúrális problémákról van szó, amelyekben persze az utóbbi hetek, hónapok, évek eseményei különösen nagy súllyal esnek latba. Noha az SzDSz egyik mostani elnökjelöltje szerint nincs szükség önostorozásra, s úgy tűnik az SzDSz valóban nem hajlik különösebben eddigi tevékenységének, politikájának kritikus elemzésére, mégis azt gondolom, hogy ez megkerülhetetlen feladat. Persze nem az "önostorozás", nem a hirtelen feltámadt lelkiismereti problémák, nem az szembenálló érdekcsoportok és táborok közötti ellentétek további mélyítése miatt. Hanem azért, mert minden párt, minden politika mozgalom sikeres működésének egyik előfeltétele, hogy időnként kritikusan szembe néz önmagával, addigi tevékenységével, s feltesz önmagának kíméletlen kérdéseket is. Ezt most az SzDSz sem tudja megkerülni - de ha mégis megkerüli, csak egy újabb lépést tesz a megsemmisülés felé.

Tovább

A Szabad Demokraták Szövetsége július 12-én tartja elnökválasztó közgyűlését. Ezen a közgyűlésen azonban nemcsak új elnököt fog választani a párt - vasárnap végérvényesen el fog dőlni az SzDSz további sorsa is. Az SzDSz az 1989 utáni magyar demokrácia meghatározó tényezője (volt) - mostani helyzete, az utóbbi évek történései, a választók erre való reakciója, a tény, hogy az SzDSz mára a politikai élet jelentéktelen szereplőjévé vált, az új magyar demokrácia egyik legnagyobb drámája. Az SzDSz szétesése ugyanis nem egyetlen párt ügye, hanem egy olyan eseménysorozat, amely csak szélesebb összefüggésekben értelmezhető és értelmezendő. Ha az SzDSz eltűnik, akkor az egyben a liberalizmus eltűnését is jelenti Magyarországon. Pedig a liberális politika Európában mindenütt meghatározó összetevője a politikai demokráciának. A liberális pártok persze sehol, Európa egyetlen országában sem nagy, u.n. néppártok, de mégis a demokráciák nagyon lényeges elemeit képviselik igen következetesen. Akármilyen tökéletlenül is, de ebben az országban az SzDSz igyekezett a legkövetkezetesebben képviselni a liberális elveket, s ha a párt most felszámolja önmagát Magyarország, a magyar demokrácia végérvényesen a két nagy populista párt közötti csatározásokban fog felőrlődni. Akármit is gondolnak pillanatnyi eufóriájukban az olyan kezdeményezések, mint az LMP, vagy az egyre fogyó MDF, politikai jelentőségük ma is a nullával egyenlő - az SzDSz összeomlásában is nagyobb fontossággal bír, mint bármelyikük. Akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, az SzDSz megszűnésével károsulna a politikai kultúra ebben az országban, sérülne a demokrácia.

Tovább

Néhány nappal ezelőtt a nolblog.hu-n megjelent egy bejegyzés a Budapest XI. kerületében tervezett iszlám kulturális központról. A rövid írás nagy érdeklődést keltett, sok hozzászólás érkezett, a szerkesztők betették a szöveget egy időre a "Vezérbejegyzés" rovatba is. A szerző a nagy érdeklődésre való tekintettel írt egy nyílt levelet az újbudai politikusoknak, hogy foglaljanak világosan állást a központ ügyében (amivel kapcsolatban joggal vetette fel az egyik hozzászóló, hogy "Mi köze egy demokráciában a polgármesternek vagy ellenlábasának egy olyan kulturális létesítményhez, amely működéséhez nem használ fel közpénzt?" - de ezt most hagyjuk), sőt azt is bejelentette, hogy "Ami az iszlám vezsélyeit illeti, azt cikksorozatban fogom tárgyalni." Noha nem tudni, hogy itt a magyarországi iszlám veszélyeiről lesz-e szó, vagy csak úgy általában az iszlám fenyegetésről, de azért várjuk a folytatást... Annyit azonban már most is megállapíthatunk, hogy a szokásos fáziskéséssel hozzánk is megérkezett a nyugat-európai társadalmakat foglalkoztató konfliktusok egyike - legalábbis a diskurzus szintjén (hogy miért pont most, azt nem lehet tudni. Maga a konkrét ügy ugyanis elég jelentéktelen, nyilván csak ürügy). Meg azt is megállapíthatjuk, hogy a bejegyzés, meg a hozzászólások jelentős része olyan, mint ez a társadalom. Tele van csúsztatásokkal, előítéletekkel, szűklátókörűséggel, félelemmel, gyűlölettel.

Tovább
 

„Es ist die Erregung von Blinden, die am blindesten sind,

wenn sie plötzlich zu sehen glauben.”

Elias Canetti

 

Magyarországon hiányzik a szélsőjobboldal megítélésében az a széles társadalmi konszenzus, amely a nyugat-európai országokban magától értetődő. Szélsőjobboldali, újfasiszta pártok ugyanis Európában számos országban működnek – Portugáliától Görögországig, Norvégiától Olaszországig −, sőt egyes országokban parlamenti helyeket is szereztek a választásokon. A nyugati-európai országok – a demokratikus pártok és a társadalom egyaránt – azonban komolyan vették a szélsőjobboldal kilencvenes évektől kezdődő megerősödését. Éppen ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy tudatosítsák, a szélsőjobboldali ideológia és világnézet veszélyezteti a demokráciát, megfertőzi a politikai kultúrát, elzülleszti a társadalmi nyilvánosságot, ostobaságaival, megvalósíthatatlan ígéreteivel, olcsó populizmusával bolondítja az embereket, a gyűlölet terjesztésével rombolja a mindennapi élet minőségét.  Ez magyarázza, hogy a demokratikus pártok Európában mindenütt összefogtak – ideológiai hovatartozásuktól függetlenül −, hogy politikai eszközökkel akadályozzák meg a szélsőjobboldal, az újfasizmus előretörését. S noha mindennek ellenére egyes országokban a szélsőjobboldali pártok esetenként jelentős támogatásra tettek szert, mégis azt kell mondani, hosszú távon sikeresek voltak az erőfeszítések, a nyugat-európai országokban alapvető társadalmi egyetértés mutatkozik a szélsőjobboldali mozgalmak, újfasiszta pártok elítélésében.

Tovább

Az elmúlt napokban folytatásokban megjelent egy elemzés a Jobbik programjáról a nolblog-on. Eddig már talán öt rész jelent meg, s a benyomások - hogy mást ne mondjak - vegyesek. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a "baloldali beállítottságú" - ahogy a bejegyzések írója önmagát nevezi - szerző véleménye eltér az enyémtől. Hanem arról, hogy ezek a bejegyzések pontos tükrei, kifejeződései annak a zavarodottságnak, bizonytalanságnak, tanácstalanságnak, ami a magyar társadalom nem elhanyagolható részében a Jobbikkal, a Magyar Gárdával, és általában a szélsőjobboldallal kapcsolatban megfigyelhető. És itt természetesen nem a Jobbik híveiről, biztos szavazóiról beszélek, hanem azokról az emberekről, akik ugyan nem kedvelik, elutasítják a Jobbikot, sőt a szélsőjobboldali ideológiát is, miközben a Jobbik programjában pozitív elemeket is felfedeznek. Azokról, akik azt próbálják mondani, azért nem is annyira veszélyesek, szélsőségesek ezek a fiúk, hiszen... s akkor jön néhány idézet innen vagy onnan. Azokról, akik megpróbálnak észérveket keresni, észérvekkel érvelni, akik komolyan veszik, hogy a Jobbik, illetve szélsőjobboldal ideológiájával vitázni, vitatkozni lehet és/vagy kell. Azokról, akik azt hiszik, hogy a korrektség - vagy ki tudja minek az okán - dicsérniük kell az "átfogó jellegű programot", a ráfordított időt és munkát, stb. Azokról, akik nem értik, hogy a Jobbik, és általában a szélsőjobboldal nem része a demokráciának, a demokratikus politikai rendszernek, hanem beteges kinövése - nemcsak Magyarországon, hanem Európában mindenütt. Azokról, akik nem értik, vagy nem akarják megérteni, a baj nagyobb, mint gondolnánk, mert a szélsőjobboldali világnézet számos eleme ma már elérte a magyar társadalom közepét - akárhogyan is értsük ezt a fogalmat -, sőt meg is gyökeresedett ott. Éppen ezért a következőkben nem egyetlen blog néhány bejegyzésének kritikája a célom - még ha az is a kiinduló pont -, hanem a Jobbik programjának a "lemeztelenítése", hogy ezen keresztül nyilvánvalóvá váljon, a Jobbik kívül helyezte magát a demokrácián, megkérdőjelezte azt, s éppen ezért nem vezet célra, sőt sehova sem, a demokráciákban szokásos vita és kritika. De persze, mint ahogyan Európában máshol, úgy Magyarországon sem a Jobbik betiltása a megoldás - bár időnként érdemes lenne megvizsgálni, hogy a párt, illetve a párt egyes politikusainak a megnyilvánulásai mennyiben egyeztethetők össze az alkotmánnyal - , hanem az, hogy tegyük nyilvánvalóvá ennek a politikai mozgalomnak a jellegét, a céljait, s teremtsünk politikai pártokon túlmutató, azokon túllépő társadalmi konszenzust abban a tekintetben, hogy egy ilyen politikai mozgalom, párt nem kívánatos elem a magyar társadalmon és politikai életen belül.

Tovább

Legkésőbb a ferencvárosi önkormányzati választások óta a Jobbik, illetve annak előretörése a hazai politikai nyilvánosság egyik kedvenc témájává vált. (Ugyanakkor Magyarországon sajnálatos módon nincs semmiféle kiterjedt társadalmi vita a szélsőjobboldalról, annak eszmerendszeréről, a szélsőjobboldali ideológia elterjedésének megakadályozásáról) Noha még mindig túlsúlyban vannak azok a megnyilvánulások, amelyek szerint a Jobbik, illetve a szélsőjobboldali ideológia nem jelent valódi veszélyt a magyarországi demokráciára nézve - mégis az utóbbi hetekben, hónapokban egyre nyilvánvalóbbá vált egyfajta hangváltás. Egyrészt a Jobbik közelíteni látszik a parlamenti bejutás küszöbét, s még az is elképzelhető - legalábbis egyes közvéleménykutatási adatok szerint -, hogy a Fidesz és az MSZP mellett csak a Jobbik küldhet (egy) képviselőt az Európai Parlamentbe (ami persze már csak azért is groteszk lenne, mivel a Jobbik saját magát euroszkeptikus pártnak nevezi - nem másutt, mint az európai választásokkal kapcsolatos programjában). Ezzel párhuzamosan megnőtt a párt politikusainak is az önbizalma, akik most már egyenesen a "harmadik politikai erőnek" tartják és nevezik pártjukat. Másrészt megszólalt a másik oldal is. Az elmúlt napokban előbb Gusztos Péter, majd Fodor Gábor, utóbb pedig Gyurcsány Ferenc is neonáci pártnak nevezte a Jobbikot. Az említettek szerint a Jobbik ideológiájában, politikájában megtalálható a holokauszt tagadása, az antiszemitizmus, és a rasszizmus - ha nem is közvetlen, de közvetett formában. Hogy a Jobbik egy durván szélsőjobboldali párt, aligha tagadható. Hogy azonban ez a szélsőjobboldaliság ténylegesen miből áll, milyen ideológiai, világnézeti elemei vannak, arról viszonylag keveset tudunk. Pedig érdemes erre odafigyelni, ha meg akarjuk tudni, mi a Jobbik (növekvő) népszerűségének a titka. Éppen ezért ebben a bejegyzésben igyekszek rámutatni a Jobbik által képviselt társadalom- és világkép némely összetevőjére, anélkül, hogy részletesen elemezném a hazai szélsőjobboldal egészét.

Tovább

 

 

 

A képek lelőhelye itt található.

Hadd hívjam fel a figyelmet egy érdekes és elgondolkodtató könyvre, ami e-book formában ingyen letölthető. Szerintem megéri, még ha az ember - vagy legalábbis én - nem mindenben ért vele egyet: http://newstatesman.com/uk-politics/2009/03/economic-market-democracy