A svéd televíziónak a Demokratában megjelent minősíthetetlen jegyzetről szóló riportja, majd Kertész Imrének a Die Welt című német napilapban megjelent interjúját követően újra fellángolt a vita a magyar demokrácia néhány alapvető kérdése, illetve konfliktusa körül. Ezeknek a problémáknak, konfliktusoknak közös – és sajátos – jellemzője, hogy nem gazdasági, vagy szűkebb értelemben vett politikai témák jelentik a tárgyát, hanem ideológiák, illetve ideológiák által meghatározott elképzelések, képzetek, koncepciók. Az embereknek a világról vallott/a világgal kapcsolatos elképzeléseit persze mindig és mindenütt ideológiák, vallások, jobb esetben filozófiai hagyományok határozzák meg, alakítják. Így természetes, hogy ezek az elképzelések sokfélék, egymástól különbözőek, sőt nem ritkán, egymástól gyökeresen eltérnek, összeegyeztethetetlenek. Szerencsésebb országokban azonban az ellentétek mögött mindig jelen van valamiféle egyetértés, konszenzus  is – ha nem is magát a vita tárgyát, a konfliktus megoldását, de legalábbis a diskurzus, az egymással való vitatkozás mikéntjét illetően (s itt most a mindenütt megtalálható, legkülönbözőbb fundamentalizmusokat képviselő fanatikus kisebbséget figyelmen kívül hagyom). Magyarországon köztudottan más a helyzet. Nálunk mindkét oldalt – de különösen a jobboldali ideológiák híveit – az elvakultság, a másik oldal érveinek, felfogásának azonnali, minden meggondolás nélküli elutasítása, az egymásra mutogatás, egymás bűneinek, hibáinak, tévedéseinek felsorolása, a gyalázkodás, az engesztelhetetlen gyűlölet, az a meggyőződése jellemzi, hogy a másik minden hiba, baj és probléma okozója. Ennek a helyzetnek számos következménye van, az egyik az a közismert – és talán a legsúlyosabb következményekkel járó – tény, hogy a jobb- és a baloldal hívei között ebben az országban megszűnt az értelmes kommunikáció. Sőt, azt kell mondani, hogy a jobb- és a baloldal szembenállása, illetve egymással való folyamatos szembe állítása a hazai politikai élet és kultúra meghatározó logikájává vált. Ez a logika nem annyira a saját álláspontok kidolgozására és megjelenítésére, hanem sokkal inkább a másik oldal stigmatizálására, gyalázására, a politikai térből való kizárására irányul. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy a saját oldal igazsága elsősorban a másik oldal hibáinak és tévedéseinek tükrében válik láthatóvá. Azaz, ha nincs másik oldal, nincs saját oldal sem – ha nincsenek ördögök, akkor nincsenek angyalok sem. Éppen ezért mindkét oldal arra törekszik, hogy úgy tartsa egybe saját táborát, hogy közben folyamatosan újratermelje és stigmatizálja a másik oldalt.

Magam igazat adok azoknak a véleményeknek, amelyek szerint a demokráciában alapvetően fontos az eltérő politikai alternatívák közötti különbségek világos megjelenítése és kifejtése. Ugyanakkor mindannyian látjuk és tapasztaljuk, hogy a jobb- és a baloldal között fennálló szembenállás, gyűlölködés mára a demokrácia egyik legfőbb akadályává vált Magyarországon. Ez a szembenállás az oka annak, hogy a hazai demokrácia állapota számos kívánnivalót hagy maga után (és akkor még visszafogottan fogalmaztam); hogy a mindennapi életet, a köznapi gondolkodást áthághatatlan akadályok teszik elviselhetetlenné; hogy Európa (és a világ) más országaiból úgy néznek ránk, mintha egy másik bolygóról jönnénk; hogy Magyarország – lassan, de biztosan – az Európai Közösség egyik sürgős gyógyításra váró „betegévé” válik.

Ez a gyakran beteges gyűlölködés nyilván nem kerüli el a hazai blogoszférát sem. Ami önmagában is riasztó, de még inkább azért, mert a gyűlölködés, a gyalázkodás terjedésével egyre inkább háttérbe szorulnak az érvek, eltűnik (elmenekül?) az ész és az értelem. Nem szándékom most egyes bloggereket, vagy hozzászólásokat kiragadni, de tessék egy nyugodt pillanatban mérlegelni, milyen érvekkel argumentálnak itt (is) egyesek. S ez megint csak nem önmagában elgondolkoztató (mindenütt vannak kezelhetetlen alakok), hanem azért, mert ily módon önmagunkat fosztjuk meg az elemzés, a gondolkodás, a vita lehetőségétől. Attól, hogy ennek a társadalomnak a súlyos gondjait és konfliktusait képesek legyünk egymástól eltérő ideológiai alapokról kiindulva, megvitatni. Nem azért, hogy meg-, vagy legyőzzük a másikat, nem azért, hogy valami egyetlen „üdvözítő” megoldást találjunk, nem azért, hogy mindenki mindenben egyetértsen – nem illúziókra van/lenne szükségünk. Hanem olyan vitákra, ahol maga a vita, a gondolatok kicserélése, a törekvés, hogy a másikat megértsem és magamat megértessem, jelenti a lényeget. Európa más országaiban sincs mindenben teljes egyetértés (néhol meg megközelítő sem). De az egymással való beszéd, az értelmes, érvekre – és nem érzelmekre – épülő kommunikáció már önmagában egy lépést jelent(het) a problémák és konfliktusok feloldása felé. Vagy ebben az országban ez is csak illúzió lenne?