Az Élet és Irodalom legutóbbi számában (2009. szeptember 4.) Pályi András mélyen elgondolkoztató interjút közölt Jan Tomasz Gross-szal, a Princeton University történészprofesszorával. Gross 21 évesen részt vett abban a varsói diákmegmozdulásban, amelyet aztán szigorú megtorlás (Gross maga is börtönbe került), illetve egy szinte példa nélküli antiszemita kampány követett. Gross büntetése letöltése után az Egyesült Államokba távozott, ahol a legújabbkori lengyel-zsidó viszony világszerte elismert kutatója lett. Talán legismertebb, magyarul is olvasható munkája (Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiírtása) az 1941-es jedwabnei progromot idézi fel, s hatalmas vitákat váltott ki Lengyelországban. 2006-ban jelent meg újabb kötete, Félelem. Antiszemitizmus Lengyelországban Auschwitz után címmel. Az interjúban a riporter megkérdezi többek kötött azt is, hogy miről szól ez a könyv? Gross pedig elmeséli, hogy néhány évvel ezelőtt kezébe került Miriam Mariańska könyve, aki a háború után különböző helyeken bújtatott zsidó gyerekeket keresett meg, hogy aztán visszajuttassa őket családjukhoz. Ebben a könyvben Gross legnagyobb megdöbbenésére arról olvasott, sok lengyel szégyellte, hogy zsidó gyerekeket mentett meg, s ezért nem engedte meg nevének közzétételét a könyvben. Hogy mi rejlik e megmagyarázhatatlan reakció mögött, erről szól ez a könyv. Arról, hogy a holokausztot túlélő zsidók egyszerűen nem érezhették magukat biztonságban Lengyelországban, de Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában és Magyarországon sem. Mert a visszatérő zsidók lelkiismeret-furdalást okoztak korábbi szomszédjaiknak; mert vissza kellett adni az elhurcolt zsidók vagyontárgyait, a házaikat, üzleteiket, amelyekbe a nem zsidók a deportálásokat követően egyszerűen beültek. A háború utáni antiszemitizmus lélektani okait kutatva Gross rábukkant egy Tacitus idézetre is: „az embernek olyan a természete, hogy akinek sérelmet okozott, azt gyűlöli”. Ez az idézet a mai Magyarországon is sok mindent megvilágít.

Tovább