A hétvégi Élet és Irodalomban a kitűnő Ungváry Rudolf pontos, kíméletlen és elgondolkoztató elemzést tett közzé a magyar társadalom állapotáról, illetve a hazai jobboldal politikájáról „A magára talált többség” címmel. (A cikket nem tudom belinkelni, mert az ÉS-ben megjelenő írások csak a megjelenést követő hét csütörtökjétől érhetők el a neten). Ungváry írásában lényegében ugyanazt az érvelést követi, mint amit már a 2008. évi népszavazást követően aNépszabadságban megjelent írásában is kifejtett. Mostani cikkének lényege – egészen röviden összefoglalva −, hogy

(1) Magyarországon a rendszerváltást követően nem jött létre a nyugat-európai értelemben vett demokratikus, konzervatív jobboldal, hanem feléledt (felélesztették – teszem hozzá én) az 1945 előtti hazai jobboldal öröksége;

(2) a mai magyar jobboldalt, illetve annak ideológiáját a populizmus és a rendpártiság jellemzi, és ez az, ami megteremti, létrehozza, kitermeli a politikai többséget;

(3) a mai magyar jobboldal megadja azt a társadalom többségének, amit az a baloldaltól nem kapott meg – olyan közösségképző eszméket, amelyek ugyan avíttak, de mivel a baloldal mással nem tudott előállni, ezért széles körben hatnak;

(4) ennek a populizmuson és rendpártiságon alapuló, „magyarkodó” jobboldali politika gyökerei a Horthy- és a Kádár rendszerben rejlenek;

(5) Magyarországon nincs olyan nyugat-európai értelemben vett demokratikus többség, amely gátat tudna vetni ennek a jobboldali politikának és ideológiának;

(6) éppen ezért nincs más választás, mint harcolni, küzdeni ez ellen a jobboldali politika ellen.

Ungváry megállapításai pontosak, lényegre törőek, legfeljebb néhány kiegészítést lehet hozzájuk tenni. Az, hogy a hazai jobboldal ideológiáját, politikai kultúráját tekintve fényévnyi távolságra van a nyugat-európai jobboldali, konzervatív pártoktól, több, mint nyilvánvaló. A kérdés sokkal inkább az, hogy miért nem tudott kialakulni, meghonosodni ebben az országban a konzervatív politika és világszemlélet – amivel persze nem azt akarom mondani, hogy ilyen nincs. A probléma sokkal inkább az, hogy a konzervativizmus ma Magyarországon nem több, mint egy szűk réteg szubkultúrája, aminek a jobboldali pártokra, azok politikájára és ideológiájára lényegében semmiféle hatása sincs.

Az is kétségtelen, hogy a populizmus és a rendpártiság mélyen jellemzi a hazai jobboldalt – de ezt kiegészíti egyfajta demagóg, nemzeti színezetű antikapitalizmus (ami összeköti a jobboldalt a szélsőjobbal és a szélsőballal egyaránt), illetve a rend sajátos értelmezése. Ennek „legjobb” példája a pécsi vízmű „visszafoglalásának” esete, ahol a magát polgárinak nevező párt, a Fidesz, épp a polgári demokráciák egyik legfontosabb pillérét, az érvényes, törvényes szerződések garantálta jogbiztonságot vette semmibe. Ebből a példából is kiviláglik (de persze lehetne más példákat is sorolni), hogy a jobboldal célja nem valamiféle elveszett rend helyreállítása, hanem egy olyan, erőn és nem egyetértésen alapuló társadalmi rend megteremtése, amelynek célja egy paternalista, valamilyen módon mindenkit függőségben tartó „erős állam” megteremtése.

Ezt a célt szolgálják az Ungváry által említett „avítt közösségképző eszmék” is, amelyek azonban nemcsak avíttak, hanem xenofóbok, gyakran nacionalisták, sőt a rasszizmus irányába hajlók. Ezek persze azért tudtak és tudnak elterjedni, mert a baloldali, balliberális kormány lényegében semmit sem tett a kulturális modernizáció érdekében, képtelen volt megteremteni egy olyan kommunikációs teret, amelyen belül meg lehetett volna mutatni az általa képviselt társadalomképet, a lehetséges életmódbeli alternatívákat.

Végül a legnehezebb talán azt tudomásul venni, hogy ebben az országban a nyugat-európai demokráciák alapelveinek elfogadása valóban csak a kisebbséget jellemzi. Hogy ez mennyire így van, azt nemcsak a politikában, hanem a mindennapi életben is pontosan meg lehet figyelni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy – amint azt már korábban is megírtam – Magyarország eltévedt, méghozzá nagyon.

Ungvárynak abban is igaza van, hogy ez ellen a politika ellen harcolni kell, nem lehet hagyni, hogy ez az ország elsüllyedjen ebben a mentális, kulturális és politikai nyomorúságban. Hogy mit és hogyan lehet és kell tenni – az elkövetkező időben erről kellene beszélnünk, vitatkoznunk.