Az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasni különböző találgatásokat arról, mi várható egy majdani, Fidesz vezette jobboldali kormánytól. Ebbe a sorba illeszkedik Debreczeni Józsefnek a Népszabadság 2008. június 14-i számában megjelent jegyzete is. Írásában a szerző Orbán jövendő kormányát a Horthy-rendszerrel hasonlítja össze, majd megállapítja, hogy az rosszabb lesz, mint Horthyé volt. Bizonyságul idézi Orbán néhány a sajtóban megjelent, a parlamenti demokráciával, annak mibenlétével kapcsolatos kijelentését. Erre az írásra válaszolt Mohay Gergely, aki cikkében elsősorban azt magyarázza, hogy mi is a baj a parlamenti demokráciával, miért is van igaza Orbánnak abban, hogy egyre inkább a „közvetlen demokráciát” helyezi előtérbe. A szöveg érdektelen lenne, ha nem azt bizonyítaná, mennyire elterjedt a Fidesz hívei között Orbánnak a parlamenti demokráciáról vallott populista felfogása. És ez - ebben Debreczeninek teljességgel igaza van - nem sok jóval bíztat.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a Horthy-Orbán párhuzam tévedés. Mindenekelőtt azért, mert történetietlen, és ugyanakkor félrevezető. Azt gondolom, hogy Orbánt és a Fideszt nem a két világháború közötti politika szereplőivel, nem az akkori ideológiákkal kell összehasonlítani. Hanem sokkal inkább a jelen összefüggéseiben érdemes elhelyezni. S persze nem azért, hogy bárki is démonizáljon egy jövendő Fidesz kormányt - amely vád egyébként is csak rossz kifogás, hiszen egy demokráciában természetes és szükségszerű a politikai váltógazdaság -, hanem azért, hogy világosabban látszódjanak az alternatívák. Meggyőződésem ugyanis, hogy Magyarország modernizálódása szempontjából a Fidesz hatalomra kerülése súlyos és jelentős visszalépés lenne (még akkor is, vagy éppen azért, mert a modernizációs folyamat ma is csak rendkívül lassan halad előre), s ezt tartom az igazi veszélynek.

Hogy elmagyarázzam mire gondolok, hadd tegyek egy kis kitérőt. A magyar sajtó nemrég tudósított arról, hogy Orbán Viktor augusztusban Amerikában megy, ahol részt vesz a Republikánus Párt elnökjelölő gyűlésén, ahol tanulmányozni akarja a párt választási stratégiáit, tapasztalatokat kíván gyűjteni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hallottuk ezt már Németországgal és a CDU-val kapcsolatban is, mondván a CDU segítséget nyújt a Fidesz programjának kidolgozásában. Ezt követően jó ideig kellett várni, míg kiderült miben áll ez a segítség. Egy napon azonban azt lehetett olvasni, hogy a Fidesz oly módon egyszerűsítené az adórendszert, hogy az adóbevallást egy A4-es papírlapon is el lehet majd készíteni. Ez az ötlet valóban a CDU-tól, igaz annak a politikából ma már kiszorult egyik képviselőjétől származik. Friedrich Merz volt ugyanis az a CDU politikus, aki néhány évvel ezelőtt azzal biztatta a németeket, az adóbevallás annyira egyszerű lesz, hogy azt bárki elkészítheti egy söralátéten…). De térjünk vissza az amerikai úthoz, és a republikánusokhoz, de még inkább az általuk képviselt konzervatív politikai gondolkodáshoz. A The New Yorker május 26-i számában jelent meg George Packer elgondolkodtató esszéje The fall of conservativism címmel. Packer írásában idéz egy sor jelentős republikánus személyiséget, akik sorra beismerik a konzervatív gondolkodás kimerülését, fantáziátlanságát Amerikában, azt a tényt, hogy a konzervatív politika nem találja a válaszokat az amerikai társadalom legsúlyosabb problémáira. Ha ez így van, akkor Orbán nyilván nem tanácsokért megy, hanem inkább azért, hogy mutassa, vannak neki kapcsolatai az USA-ban. Ha azonban az ember végigolvassa a cikket, azt is megérti, hogy itt nemcsak erről van szó, valóban lényegi kapcsolat van a Republikánus Párt és a Fidesz politikai gondolkodása, irányvonala között. Ennek érzékeltetésére idézek néhány helyet Packer írásából, minden különösebb kommentár nélkül (de megadva az eredeti angol fogalmazást is, nehogy azt mondja valaki, hogy félreértésről van szó).

Packer cikke elején beszámol egy Patrick Buchanan-nal folytatott beszélgetéséről, amelyben Buchanan, aki 1966 januárjától közeli munkatársa volt Richard Nixonnak, elmondja, hogy Nixon és ő az első naptól fogva azon voltak, hogy „létrehozzanak egy új többséget” („From Day One, Nixon and I talked about creating a new majority,”). A társadalmi környezet ebből a szempontból igen kedvező volt, hiszen a hatvanas évek amerikai társadalmát egy sor változás rázta meg, s ennek következtében a társadalom fogékonnyá vált a jobboldali populizmusra, amely társadalmi hangulatnak a továbbiakban már csak egy politikai vezetőre volt szüksége, hogy irányíthatóvá váljon („Right-wing populism was bubbling up from below; it needed to be guided by a leader who understood its resentments because he felt them, too”). Nixon megértette, hogy akkor válhat politikailag sikeressé, ha kihasználja a társadalmi változások által előidézett félelmet és aggodalmat, amelyeket egyébként ő is osztott („Nixon figured out that he could succeed politically “by using the angers, anxieties, and resentments produced by the cultural chaos of the 1960s,” which were also his own”). Ettől fogva Nixon az egységesítő politikus szerepében lépett fel. A háttérben azonban egy másik stratégia formálta a politikát, az, amelyik úgy próbálta megteremteni a republikánus többséget, hogy igyekezett meggyőzni az amerikai társadalmat, valójában kétféle Amerika létezik: a békés, rendes, hazafias, vallásos, törvénytisztelő többség, és a lármás, elitista, amorális, rendellenes, másokat lenéző kisebbség („But his Administration adopted an undercover strategy for building a Republican majority, working to create the impression that there were two Americas: the quiet, ordinary, patriotic, religious, law-abiding Many, and the noisy, élitist, amoral, disorderly, condescending Few.”). Ennek a stratégiának a Demokrata Párt megosztása is része volt, s a republikánusok igyekeztek kihasználni a hagyományos és az új baloldal közötti szembeállást, hangsúlyozva az új baloldal elitista jellegét és Amerika-ellenes beállítottságát (“exacerbate the ideological division between the Old and New Left by praising Democrats who supported any of Nixon’s policies; highlight the elitism and quasi-anti-Americanism of the National Democratic Party”). Így aztán kitört az elkeseredett csata az amerikai társadalmon belül, ahol mindkét oldal mélyen meg volt győződve a saját igazságáról („America was engulfed in a pitched battle between the forces of darkness and the forces of light. The only thing was: Americans disagreed radically over which side was which.”). Ez a „pozitív szembeállítás”, a „kulturális háború” az amerikai politikai jellemzőjévé vált, s győzelemre segítette a republikánusokat. Hogy ez a stratégia mennyire mély gyökereket eresztett a republikánus politikában, annak illusztrálására Packer Cheney, amerikai alelnököt idézi, aki a legutóbbi választások után megerősítette ezt a filozófiát, és hitet tett az amerikai társadalom megosztása mellett (“We would seek confrontation on every front. . . . The new Administration would divide Americans into red and blue, and divide nations into those who stand with us or against us.”). Tagadni sem lehet, a Fidesz is ezt a stratégiát követi legalább 2002 óta, s ha a következő választásokon győzni fog, akkor ennek a stratégiának a folytatására lehet számítani - annak minden következményével együtt.

Mindemellett nem lehet nem észrevenni bizonyos hangsúlyeltolódásokat, amelyek azt mutatják, a Fidesz stratégiájának kidolgozói másfelé is figyelnek. S észreveszik, hogy Európában azok a konzervatív pártok sikeresek, amelyek egy alapvető változáson mennek keresztül. Előbb a The New York Times, majd a Der Spiegel hívta fel a figyelmet ezekre az elsősorban az európai konzervatív politikai gondolkodásban bekövetkezett változásokra. David Brooks a New York Times-ban az angol konzervatívok példáján keresztül arra hívta fel a figyelmet, hogy az európai konzervatív politika ma már nem gazdaság, hanem társadalom centrikus. Idézi David Cameront a tory-k vezetőjét, aki szerint a jelen döntő kérdése a társadalom állapota („David Cameron, the Conservative Party leader, makes it clear that his primary focus is sociological. Last year he declared: “The great challenge of the 1970s and 1980s was economic revival. The great challenge in this decade and the next is social revival.” In another speech, he argued: “We used to stand for the individual. We still do. But individual freedoms count for little if society is disintegrating. Now we stand for the family, for the neighborhood — in a word, for society.” … This focus means that Conservatives talk not only about war and G.D.P., but also the softer stuff. There’s been more emphasis on environmental issues, civility, assimilation and the moral climate. Cameron has spent an enormous amount of time talking about marriage, families and children.”). A Fidesz mai stratégiájában nem lehet nem észrevenni ezeknek a gondolatoknak a megjelenését. Azonban van egy nagyon jelentős különbség is, amely elválasztja a Fideszt a sikeres és modern európai konzervatív pártoktól, s inkább a Berlusconi-féle populizmussal rokonítja. Ez pedig az a tény, hogy míg az angol, német, svéd konzervatív pártok szembefordulnak az amerikai konzervatív politika előbbiekben említett megosztó jellegével, addig a Fidesz e két felfogás elegyítésére törekszik, ami azonban eleve kudarcra van ítélve. Hogy ennek mi lesz a következménye, az már ma is jól látható. A Fidesz ragaszkodni fog az amerikai konzervativizmus hagyományaihoz, s a társadalom megosztásának egyik legfontosabb eszközévé éppen a szociális kérdést, illetve a moralitást (vagy annak hiányát) fogja tenni, megtoldva a baloldal nemzetellenességének vádjával. Olyan ideológiai keverék fog így létrejönni (illetve jött létre), amelyben a szélsőjobboldal ugyanúgy otthonra talál, mint a „régi” baloldal, és a Kádár-rendszer minden mentális és kulturális öröksége. Ez a politikai azonban végérvényesen maga alá fogja temetni a társadalom modernizációját. S azt gondolom, hogy ez az igazi veszély.