Van valami szomorúan kisszerű és mélyen kiábrándító abban, ahogy a magyar politikai élet új miniszterelnököt keres. Igaza van Seres Lászlónak, olyan ez az egész, mintha egy banánköztársaságban élnénk (vagy talán tényleg abban is élünk, csak nem akarjuk ezt tudomásul venni). S itt nemcsak a jelöltekről van szó - bár természetesen róluk is. Mint sokan mások, én is kíváncsi lennék, kinek és milyen megfontolások nyomán jutott az eszébe Vértes András, akinek Amway-ügynöki múltja országos derültséget váltott ki? Mint sokan mások, úgy én is szívesen megkérdezném Surányi Györgyöt, mit is gondol valójában? Akár csak egyetlen percig is komolyan gondolta, hogy a Fidesz - akármilyen alacsony "hőfokon", de mégiscsak - támogatná az ő miniszterelnökségét? Az a Fidesz, aki senkivel sem tárgyal, semmilyen programot sem fogad el, semmin sem gondolkozik el, s csak saját magát tudja ajánlani, mint a válságból kivezető utat? És komolyan gondolja, hogy a szükséges gazdasági lépésekhez meg tudja szerezni az MSZP frakció támogatását? (Azóta kiderült, hogy nem tartja magát jelöltnek, mert nincs meg a négypárti támogatás. Ezt persze előre lehetett tudni, hogy így lesz.) De a "csúcs" számomra mégis Glatz Ferenc jelölése, aki a második Németh kormány művelődési minisztere volt. Hogy a szocializmus összeomlását követően húsz évvel az MSZP vezetőinek az jusson az eszébe, hogy Glatzot, az utolsó MSZMP kormány egyik tagját jelöljék miniszterelnöknek, hát ez olyan, mint egy rossz vicc (függetlenül attól, hogy van-e esélye Glatznak a miniszterlnöki tisztségre, vagy nincs). A baj csak az, hogy ez - sem Glatz személye, sem a többi jelölt - nem vicc, hanem annak szomorú és cáfolhatatlan bizonysága, hogy a magyar baloldal az elmúlt húsz évben képtelen volt az intellektuális, személyi és szervezeti megújulásra.

Tovább