Noha a Sajóbábonyban történtekről sokan írtak, mégis úgy tűnik, a társadalom, a nyilvánosság gyorsan napirendre tért az események fölött. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének/lettek volna olyanok is, akik megpróbálnak rávilágítani az okokra, a szélesebb összefüggésekre, igyekeznek felelősöket keresni. Az egyik kitűnő blogger a magyar állam megszűnéséről írt, majd nyilatkozott a Klubrádióban, s a jelenlegi helyzetért személyesen is felelőssé tette a legfőbb ügyészt. Hasonló érveket sorolt fel az ÉS főszerkesztője, aki szerint az egész sajóbábonyi rendezvény törvénytelen volt, s jól példázza a hatóságok tehetetlenkedését. Az MDF egyik vezető politikusa pedig úgy véli, a politikai aréna minden szereplője bűnös − vagy legalábbis hibázott −, kivéve persze az MDF-t.

Bár ezeknek az írásoknak számos vonatkozásban igazuk van, mégis a történtek legkiábrándítóbb és legelkeserítőbb tanulságát nem mondják ki. Nevezetesen azt – és ez az, amit mostanra mindenkinek fel kell(ene) ismernie, be kell(ene) látnia −, hogy nem egyszerűen a politika, a hatalom, vagy az igazságszolgáltatás, hanem a magyar társadalom hagyta magára a romákat a Jobbikkal szembeni egyenlőtlen és rájuk kényszerített konfliktusban (ne feledjük, nem a romák voltak azok, akik ezt a konfliktust kezdeményezték; a Jobbik az a politikai párt, amely a becstelen cigányellenességet tette politikája lényegévé). Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, a társadalom egy nem jelentéktelen része egyetért a Jobbik cigányellenes akcióival, helyesli azokat; egy másik része érdektelenül, vállát rángatva szemléli a történéseket (miközben azért alapvetően a cigányokat okolja a konfliktusokért); a társadalom egy további része pedig beletörődött a Jobbik jelenlétébe, tevékenységébe (de, hogy ne kelljen különösebben elgondolkodnia e jelenség okán, egyszerűen a szocialistákra, meg az elmúlt évek kormányzati hibáira mutogat). Az elmúlt napokban több elemzés is hangsúlyozta, hogy a sajóbábonyi, illetve az ehhez hasonló események a Jobbiknak kedveznek. Nemcsak a társadalom bizonyos rétegeiben még mindig folyamatosan erősödő cigányellenesség okán, hanem a társadalom ugyanezen rétegeinek a folyamatos radikalizálódása miatt is. Az a stratégia, amelynek nyomán a Jobbik és a Gárda folyamatosan áthágja, illetve meg nem engedett eszközökkel feszegeti a jogállamiság kereteit, ezeket a rétegeket nem zavarja, sőt inkább támogatásra talál körükben. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a törvények semmibe vétele mögött sajátos, de a jelenlegi politikai helyzetben hatékony „filozófia” húzódik meg (amelyet pl. a hírhedt kordonbontás idején a Fidesz is követett). Eszerint a politikai ellenfél által hozott törvények illegitimek, ránk nem érvényesek, csak azokat a törvényeket fogadjuk el, amelyek nekünk megfelelnek. A jogellenes magatartás ebben a kontextusban tehát úgy jelenik meg, mint a „zsidó”, „nemzetközi”, „multinacionális”, „kommunista”, stb. hatalommal szembeni ellenállás. Erre játszik rá a Jobbik, és olyan neurotikus politikusai, mint Morvai, vagy az olyan primitív „politikusok”, mint Vona, Szegedi, stb. Ez önmagában is mélyen demokráciaellenes felfogás, még ha vannak is egyesek a politikai paletta más vidékein is, akik szerint a Jobbik demokratikus párt, csak éppen másféle, „rendpárti demokráciát” – fából vaskarikát – akar meghonosítani.

Pelle János ugyanakkor joggal mutatott rá, hogy a Jobbik politikai stratégiájában ez az attitűd elválaszthatatlan a cigányellenesség folyamatos (újra)termelésétől, fenntartásától, és megjelenítésétől. A Jobbik következetesen törekszik arra, hogy helyi konfliktusokat szítson, azokat a saját céljaira kihasználja, azok okát kizárólagosan a cigányságban jelölje meg, hogy a helyi konfliktusokat, egyedi eseteket országos problémává tegye – olyan szembenállásnak tüntesse fel, amely csak erőszakos módon oldható meg. Vona Sajóbábonyban − mintegy ezt illusztrálandó − a rá jellemző „intellektuális érzékenységgel” azt mondta: a cigányokat „erővel is integrálni kell, és aki erre „nem hajlandó, börtönbe kerül, vagy el lehet menni”. Ezzel párhuzamosan a Jobbik felépített egy retorikát, amelyben – mindegy, hogy ténylegesen mi történt/történik − mindig a romák támadnak, fenyegetnek, s a magyarokat csak a Gárda képes megvédeni. A magyarok, mint áldozatok, a magyarellenesség, az „antimagyarizmus”, a „magunkfajták és magukfajták”, és az összes többi, ehhez hasonló ostobaság olyan zárt világnézeti és -magyarázati rendszert hoz létre, amelyet ésszel, észérvekkel, értelemmel nem lehet megingatni. De hát pontosan ez a Jobbik célja, a társadalom folyamatos butítása, aljas indulatok szítása, az emberi méltóság sárba tiprása.

A probléma megoldása, a Jobbik és a Gárda visszaszorítása érdekében az előbbiekben említett írások mind politikai, jogi és rendőri megoldást sürgetnek. S ebben van is bizonyos igazság – bár, hogy a Fidesz és az MSZP egyetértésre jusson, az ebben a kérdésben sem tudom elképzelni (sajnos). Meghökkentő ugyanakkor, hogy a szerzők meg sem említik, mennyire fontos lenne, hogy a civil társadalom kinyilvánítsa a Jobbik, a Gárda, a cigányellenesség, az erőszak elutasítását. S itt nem a politikai rituálé szokásos eszközeire (tüntetésekre, felhívásokra, nyílt levelekre, aláírásokra, stb.) gondolok – már csak azért sem, mert ezeket a szimbolikus eszközöket az elmúlt években sokan és sokféle módon járatták le (ami ugyancsak megérne egy bejegyzést). Hanem arra a társadalmi ellenállásra, ami pl. Németországban jelentős mértékben hozzájárult a szélsőjobboldali erők elszigetelődéséhez, elszigeteléséhez – még akkor is, ha azok esetenként bekerülnek egy-egy tartományi parlamentbe. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban egészen röviden a különböző szélsőjobboldal ellenes honlapokra (itt, itt, és itt), arra a tényre, hogy ezeket a gazdasági és a kulturális élet meghatározó intézményei, sportegyesületek és szervezetek, írók, színészek, sportolók támogatják. De említhetném azokat a különböző alapítványokat is, amelyek a szélsőjobboldali ideológiával szembeni projekteket, programokat támogatnak, dolgoznak ki. Legfontosabbnak azonban mégis azt tartom, hogy ha az NPD (a Jobbik német megfelelője) valahol tüntetést, vagy nagygyűlést szervez, a helyi lakosságból, és a velük szimpatizálókból azonnal megszerveződik az ellentüntetés. Ezek ugyan az esetek legnagyobb részében nem tudják megakadályozni a szélsőjobboldali tüntetést vagy gyűlést, de nyilvánvalóvá és láthatóvá teszik, hogy a helyi lakosság számára nem kívánatos a szélsőjobboldal ittléte, elutasítják annak politikai jelenlétét, és ideológiáját. S pontosan ez az, ami nálunk hiányzik (még). Éppen ezért aligha lehet fontosabb feladat, mint megszervezni ezt, segíteni a helyi közösségeket – azokat, akik az ott élők közül hajlandók erre −, hogy nyilvánítsák ki, nem kívánatos erőnek tartják a Jobbikot, a Gárdát, és különböző kinövéseiket, nem vállalnak velük közösségét, elutasítják az általuk képviselt ideológiát és erőszakot. A Jobbik, a Gárda, és a hozzájuk hasonló, velük közösséget vállaló szervezetek olyanok, mint valami undorító mocsok, ami valahogy rátapadt az ember kezére. S ahogy az ember megkísérli eltávolítani a kezéről ezt a mocskot, ugyanúgy a demokrácia védelmében is mindannyiunknak erőfeszítéseket kell tenni a szélsőjobboldal kiszorítása érdekében – bármilyen nehéznek, vagy akár kilátástalannak is látszik a feladat.