http://www.fn.hu/belfold/20090329/orban_nem_jelentene_gondot/

Van valami szomorúan kisszerű és mélyen kiábrándító abban, ahogy a magyar politikai élet új miniszterelnököt keres. Igaza van Seres Lászlónak, olyan ez az egész, mintha egy banánköztársaságban élnénk (vagy talán tényleg abban is élünk, csak nem akarjuk ezt tudomásul venni). S itt nemcsak a jelöltekről van szó - bár természetesen róluk is. Mint sokan mások, én is kíváncsi lennék, kinek és milyen megfontolások nyomán jutott az eszébe Vértes András, akinek Amway-ügynöki múltja országos derültséget váltott ki? Mint sokan mások, úgy én is szívesen megkérdezném Surányi Györgyöt, mit is gondol valójában? Akár csak egyetlen percig is komolyan gondolta, hogy a Fidesz - akármilyen alacsony "hőfokon", de mégiscsak - támogatná az ő miniszterelnökségét? Az a Fidesz, aki senkivel sem tárgyal, semmilyen programot sem fogad el, semmin sem gondolkozik el, s csak saját magát tudja ajánlani, mint a válságból kivezető utat? És komolyan gondolja, hogy a szükséges gazdasági lépésekhez meg tudja szerezni az MSZP frakció támogatását? (Azóta kiderült, hogy nem tartja magát jelöltnek, mert nincs meg a négypárti támogatás. Ezt persze előre lehetett tudni, hogy így lesz.) De a "csúcs" számomra mégis Glatz Ferenc jelölése, aki a második Németh kormány művelődési minisztere volt. Hogy a szocializmus összeomlását követően húsz évvel az MSZP vezetőinek az jusson az eszébe, hogy Glatzot, az utolsó MSZMP kormány egyik tagját jelöljék miniszterelnöknek, hát ez olyan, mint egy rossz vicc (függetlenül attól, hogy van-e esélye Glatznak a miniszterlnöki tisztségre, vagy nincs). A baj csak az, hogy ez - sem Glatz személye, sem a többi jelölt - nem vicc, hanem annak szomorú és cáfolhatatlan bizonysága, hogy a magyar baloldal az elmúlt húsz évben képtelen volt az intellektuális, személyi és szervezeti megújulásra.

Tovább

Az elmúlt jó néhány nap a Fidesz/Orbán (média)inváziójának a jegyében telt el. Előbb a Fidesz néhány vezetője találkozott a Reformszövetség tagjaival. Ezt követően Orbán kijelentette, hogy nekik ez a program nem kell, nem is gondolkoznak ilyen válságkezelő csomagokon, mert szerinte a mostani gazdasági rendszer "rendszerhibás", nem javítgatni kell, hanem újjá kell építeni mindent, gazdaságot, kapitalizmust, politikai életet, társadalmat, államot. (Aligha tekinthető persze véleltlennek, hogy nem sokkal később a kormány is hasonló álláspontra helyezkedett.) Egyébként is van nekünk, azaz a Fidesznek saját programja (hol?), nincs másra szükségünk. Majd Orbán megtartotta szokásos, bár idén többször is elhalasztott országértékelő beszédét. Ennek kapcsán újra csak tanúbizonyságot tett a világban való jártasságáról - de ezt csak mellékesen említem meg. A hírTV "Rájátszás" című műsorában ugyanis azt találta mondani, hogy az országértékelő beszéd "egy hagyomány, amit külföldön is nagyon sokan tartanak, többek között Bajországban egy sörsátorban" (no comment!). Ebben a beszédben ugyancsak arról beszélt, hogy az eddigi rendszer kinőtte magát, alapvető változásra van szükség (helló Barack Obama). "Új emberek vezetik majd a világot" - mondja (csak tudnám kire, kikre gondol... S ne feledjük, volt már "új egyezség" is - ezen belül különösen elgondolkodtató volt a korábbi "panel-proliknak" felkínált "új egyezség"), "új világ" lesz, "új kor", "új irány" (A New Direction for America)... majd jött egy kis "magyarkodás" ("Az új világban a nemzeti, a magyar lesz a fő."), az állam szerepének kiemelése ("Régen elfogadtuk, hogy minden, ami állami, az nem jó. De ezt nem kell elhinni"), majd hozzátette "Rend lesz, biztonság lesz" (itt aztán, gondolom a monoki polgármestertől Babarczy Eszterig mindenki tapsolt örömében.). Beszélt persze az egymillió munkahelyről, arról, hogy mindenki használható szakmával a kezében lép majd ki az iskolából, és persze felderítik a korrupciós ügyeket, és így tovább, végigzongorázta a populista politikusok összes kedvenc témáját, miközben becsempészte beszédébe Blair, Sarkozy vagy éppen Obama néhány neki tetsző gondolatát (függetlenül attól, hogy őszi amerikai útja után úgy vélte, a Demokrata Pártnak ma nincs érvényes mondanivalója... bár ennek felemlegetése már lerágott csont)  - anélkül, hogy meg kellene mondania, hogy mindezt hogyan akarja elérni. Igaz, az ezt követő hosszú tv interjúkban már a kiskaput is kinyitotta, mondván, a gazdasági program konkrét számait majd csak akkor teszik közzé, ha már hatalmon lesznek. Ha pedig már hatalmon lesznek, akkor majd azt fogja mondani, minden, amit eddig mondtam/mondtunk érvénytelen, mert a helyzet, amivel szembesülnünk kell lényegesen rosszabb annál, mint amit vártunk... Egyébként is, tette hozzá, nem az érdekli a választókat, hogy 8 vagy 9 százalékkal csökkenti majd a Fidesz az adókat, hanem az, hogy ő, a Fidesz gyökeresen új irányba kívánja vezetni az országot. (Épp itt tartottam, amikor némi késéssel a kezemben került - pontosabban a szeme elé került - a The Nation egyik írása, amelynek sokat eláruló címe: Rising to the Occasion. Reimagining Socialism Micsoda véletlen...) Hogy aztán Orbán mindebben hisz-e, vagy összekeveri a vágyait a valósággal, hogy gátlástalan populista vagy realitását vesztett ábrándozó-e, az szinte mindegy (legalábbis ebben a pillanatban és a számomra). Már csak azért is, mert ennek a "populizmust profin alkalmazó" politikának jelentős sikere van Magyarországon, ami sokat elárul erről a társadalomról. És azt Orbán és tanácsadói is jól tudják, hogy a választók (vagy legalábbis azok jelentős része) nem az absztrakt programokat, hanem azt részesítik előnybe, aki azt mondja, amit hallani akarnak. Csupán egyetlen példa: A hírTv említett adásában Orbán fontosnak vélte megjegyezni: "De kétségkívül nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy igen, van Magyarországon egy közösség, ez a cigányok közössége, amelynek a tagjai egyre növekvő számban és egyre durvább bűncselekményeket követnek el, szinte lehetetlenné téve az együttélést." (no comment!) Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a beszéddel kapcsolatos értékelések - noha nem függetlenek a politikai hovatartozástól - nem elmarasztalóak. A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke például egyenesen orbáni víziókról beszélt, arról, hogy Orbán azt az ajánlatot tette, az ő vezetésével vegyen az ország népe új irányt (itt csak két "apró" kérdés vetődik fel: melyik ez az irány, és miért várja el, hogy elhiggyük, ő majd jobban csinálja). Mindez persze önmagában nem annyira érdekes, azt is mondhatni, Orbán bevett kampányfogások, jól ismert szlogenek tömegével bombázta hallgatóit. Ugyanakkor van néhány olyan mozzanat - akár szimbolikus politizálásnak, szimbolikus politikának is nevezhetnénk -, amelyek nagyon sokat mondanak, árulnak el a Fidesz politikai kultúrájáról és filozófiájáról. A továbbiakban ezekről a megnyilvánulásokról lesz röviden szó.

Tovább

Ha egy normális országban élnénk, akkor most mindenkinek fel kellene emelnie a hangját. Meg kellene szólalnia minden vezető politikusnak, és egyértelmű, jól érthető szavakkal elítélnie azt, ami Tatárszentgyörgyön (és előtte Nagycsécsen és Pécsett) történt. További félrebeszélésnek már nincs helye.

Ha egy normális országban élnénk, akkor ennek a társadalomnak már régen világossá kellett volna tennie , hogy nem kér a bayerzsoltokból, a háttérből a szélsőjobboldalt finanszírozó szélesgáborokból, zavarodott morvaikrisztinákból, jobbikból, magyargárdából, az uszításból, a gyalázkodásból, a mocskolódásból.

Ha egy normális országban élnénk, akkor a mérsékelt jobboldal publicistái nem az emberi jogok hazai védelmezőin gúnyolódnának, és nem alattomos csúsztatásokkal teli írásokat közölnének a romákról.

Ha egy normális országban élnénk, akkor nem lenne a magyar társadalom 81 százaléka romaellenes. 

Ha egy normális országban élnénk, akkor "a gimnáziumi tanulók közel 60 százalékát" nem zavarná "a cigány padtárs".

Ha egy normális országban élnénk, akkor a monoki polgármesternek és társainak nem jutna eszébe, hogy a társadalom legszegényebb és legelesettebb rétegeinek rovására csiszolgassa politikai karrierjét.

Ha egy normális országban élnénk, akkor egyetlen városi rendőrkapitánynak sem jutna eszébe, hogy "etnokulturális" fejtegetésekbe bocsátkozzon.

Ha egy normális országban élnénk, akkor már régen annak kellene lennie a legfontosabb társadalompolitikai feladatnak, hogy ezt a borzalmas állapotot feloldjuk. De nem további tájékozódásra, programokra, javaslatokra, okoskodásra lenne szükség, hanem konkrét, az egyes vidékek, települések sajátosságainak megfelelő cselekvésre.

De nem élünk normális országban.

Egy olyan országban, társadalomban élünk, amit számos szinten mély és engesztelhetetlen gyűlölet és gyűlölködés hat át.

Egy olyan országban, társadalomban élünk, ahol a legszegényebbeknek, a legelesettebbeknek semmiféle politikai képviseletük sincs.

Egy olyan országban, társadalomban élünk, ahol a legszegényebbeket, a legelesettebbeket egyszerűen kirekesztjük, és bűnbakká tesszük.

Egy olyan országban, társadalomban élünk, ahol néhány bűnöző okán egész etnikai csoportokat lehet megbélyegezni és elítélni.

Khomeini ajatollah húsz évvel ezelőtt, 1989. február 14-én hirdette meg a teheráni rádióban a Salman Rushdie elleni fatvát. Az ezt követő események - erőszakos tüntetések Rushdie és a könyve ellen, halálos kimenetelű támadások kiadók, fordítók, könyvterjesztők ellen, Rushdie illegalitásba vonulása, stb. - közismertek. Azt is tudjuk, hogy a könyv elleni tiltakozás Indiában kezdődött 1988 októberében, ami aligha volt véletlen. Ott ugyanis ugyanennek az évnek a novemberében választásokat rendeztek. A könyv elleni tüntetések segítségével, majd annak betiltásával a radikális muzulmánok igyekeztek javítani pozícióikon. Hasonlóképpen politikai okai - az Irán és Szaúd-Arábia közötti vetélkedés - voltak a Khomeini által meghirdetett fatvának is. Mindezt azért kellett röviden megemlíteni, hogy lássuk, a Sátáni versek elleni tiltakozás soha nem volt spontán jellegű, a legtöbb muzulmán tudomást sem vett a könyvről. Ez csupán egy az eseményekhez kapcsolódó számos legenda közül. A tény ezzel szemben az, hogy a történések elválaszthatatlanok az akkori muzulmán világon, illetve az iszlámon belüli politikai, ideológiai harcoktól.

Ugyanakkor azonban mindaz, ami Rushdie könyve körül történt - és ez ennek a bejegyzésnek a tárgya - mély és máig ható hatással volt és van a nyugati demokráciákra. Ezért írhatta a FAZ, hogy a Rushdie elleni fatva olyan volt, mint egy földrengés, amely gyökeresen megváltoztatta az európai, a nyugati országok társadalomképét és -felfogását. Mások arra utaltak, hogy ez a fatva mintegy az első fejezetét jelenti egy máig tartó sötét és szomorú eseménysorozatnak - az iszlám fundamentalisták és a liberális demokráciák közötti összecsapásoknak. Megint mások azt hangsúlyozzák, hogy a fatva meghirdetését követően a konfliktus gyorsan globalizálódott, és ahogy Kenan Malik írja, a Rushdie-ügy "a modern időkben" a szólásszabadsággal kapcsolatban folytatott legfontosabb vita tárgya és kiindulópontja lett. De nemcsak az. A Rushdie-ügy volt az (egyik) első olyan politikai konfliktus, amely a közvélemény számára, a nyilvánosságban úgy jelent meg, mint a különböző civilizációk közötti összeütközés. Ez volt az első és jelentős globális méretű kulturális konfliktus, amely a nyugati demokráciák alapvető értékeit érintette - méghozzá úgy, hogy azokat megkérdőjelezte -, miközben visszatükrözte a nyolcvanas évek végén a nyugat-európai országokban uralkodó társadalmi hangulatot, kulturális "tájképet". Visszatekintve ez a "pillanatfelvétel" önmagában is érdekes, de még tanulságosabb, ha a fatva nyomán elindult, a Rushdie-ügy által kiváltott változásokra figyelünk.

Több újságban is megjelent a hír, hogy a brit trónörökös hadseregben szolgáló kisebbik fiát felettesei arra kötelezték, hogy vegyen részt egy u.n. anti-diszkriminációs kurzuson. Az előzmény, hogy Harry - még 2006-ban - az ugyancsak a katonai akadémián szolgáló egyik társát a "Paki" kifejezéssel illette, az arabokkal kapcsolatban pedig a "raghead" szót használta. Az angol sajtó által rasszistának nevezett kifejezéseket videón is megörökítették.

A "Paki" szó Angliában a hatvanas évek óta a Dél-Ázsiából származó bevándorlók lenéző, megvető, sőt stigmatizáló jelölésére szolgál. A "raghead" pedig egy ugyancsak megvető kifejezés, amelyet elsősorban az arabokkal kapcsolatban használnak Angliában. Az esetről tudomást szerzett a nyilvánosság, az újságok részletesen taglalták az ügyet. Figyelemre méltó, hogy éppen a brit konzervatívok vezetője, David Cameron volt az egyik legelső politikus, aki elfogadhatatlannak nevezte e kifejezések használatát. Harrynek nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie. Most pedig részt kell vennie az említett anti-diszkriminációs kurzuson, ahol elsősorban a sértő, megalázó, rasszista konnotációkat hordozó kifejezésekkel, azok használatával kapcsolatban részesítik speciális oktatásban.

Persze tudom, nem sok értelme van felhívni a figyelmet egy ilyen hírre ebben az országban, ahol az előítéletesség, és az abban gyökerező rasszizmusra való hajlandóság jellemzi a társadalom jelentős többségét. Egy olyan országban, ahol "Egyetlen demokratikus érték van, amit következetesen elutasítanak a diákok, ez pedig a kisebbségi jogok érvényesülése." Egy olyan országban, ahol a jobboldali nyilvánosság egyetlen fóruma sem képes szembenézni a magyar társadalom latens és nyílt előítéletességével, s helyette inkább árnyékbokszolást folytat. Vagy talán éppen ezért kell az ilyen hírekre felhívni a figyelmet...

A történet közismert. Pásztor Albert, miskolci rendőrfőkapitány pénteken sajtóértekezletet tartott "a rablások és utcai támadások statisztikáiról, az Avasi Lakótelep etnokulturális sajátosságairól". (A részletes videóösszeállítás itt található.)

Mint bizonyára/remélhetőleg mindenki tudja, ma van a Holokauszt-emléknap. E napon sok mindent lehet csinálni - megemlékezéseket közölni, megemlékezéseket tartani, vagy lehet hallgatni róla, amint azt aMagyar Hírlap vagy a Magyar Nemzet teszi. Én egy, az új antiszemitizmussal kapcsolatos írásra szeretném felhívni nagyon nyomatékosan a figyelmet. Nem azért, mintha minden mondatával egyetértenék, hanem azért, mert érzékeny, érdekes, de persze sok szempontból vitatható, kiegészíthető, továbbgondolandó összefoglalóját adja egy olyan európai problémának, amely a gázai háború nyomán/következtében különösen nyomasztóvá vált. Tekintettel arra, hogy sok blogger kommentálta - így-vagy úgy - az eseményeket, talán nem lesz haszontalan elolvasni a szöveget. Az igazán jó persze az lenne, ha lenne egy fórum, ahol vitatkozni is lehetne a cikkről, érvelni, gondolkodni. Egyre inkább érzem a hiányát egy valóban politikai és politikus blog-site-nak. Talán érdemes lenne egyet csinálni, ahol az ilyen, és ehhez hasonló írásokat lehetne megvitatni..

Az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasni különböző találgatásokat arról, mi várható egy majdani, Fidesz vezette jobboldali kormánytól. Ebbe a sorba illeszkedik Debreczeni Józsefnek a Népszabadság 2008. június 14-i számában megjelent jegyzete is. Írásában a szerző Orbán jövendő kormányát a Horthy-rendszerrel hasonlítja össze, majd megállapítja, hogy az rosszabb lesz, mint Horthyé volt. Bizonyságul idézi Orbán néhány a sajtóban megjelent, a parlamenti demokráciával, annak mibenlétével kapcsolatos kijelentését. Erre az írásra válaszolt Mohay Gergely, aki cikkében elsősorban azt magyarázza, hogy mi is a baj a parlamenti demokráciával, miért is van igaza Orbánnak abban, hogy egyre inkább a „közvetlen demokráciát” helyezi előtérbe. A szöveg érdektelen lenne, ha nem azt bizonyítaná, mennyire elterjedt a Fidesz hívei között Orbánnak a parlamenti demokráciáról vallott populista felfogása. És ez - ebben Debreczeninek teljességgel igaza van - nem sok jóval bíztat.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a Horthy-Orbán párhuzam tévedés. Mindenekelőtt azért, mert történetietlen, és ugyanakkor félrevezető. Azt gondolom, hogy Orbánt és a Fideszt nem a két világháború közötti politika szereplőivel, nem az akkori ideológiákkal kell összehasonlítani. Hanem sokkal inkább a jelen összefüggéseiben érdemes elhelyezni. S persze nem azért, hogy bárki is démonizáljon egy jövendő Fidesz kormányt - amely vád egyébként is csak rossz kifogás, hiszen egy demokráciában természetes és szükségszerű a politikai váltógazdaság -, hanem azért, hogy világosabban látszódjanak az alternatívák. Meggyőződésem ugyanis, hogy Magyarország modernizálódása szempontjából a Fidesz hatalomra kerülése súlyos és jelentős visszalépés lenne (még akkor is, vagy éppen azért, mert a modernizációs folyamat ma is csak rendkívül lassan halad előre), s ezt tartom az igazi veszélynek.

Hogy elmagyarázzam mire gondolok, hadd tegyek egy kis kitérőt. A magyar sajtó nemrég tudósított arról, hogy Orbán Viktor augusztusban Amerikában megy, ahol részt vesz a Republikánus Párt elnökjelölő gyűlésén, ahol tanulmányozni akarja a párt választási stratégiáit, tapasztalatokat kíván gyűjteni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hallottuk ezt már Németországgal és a CDU-val kapcsolatban is, mondván a CDU segítséget nyújt a Fidesz programjának kidolgozásában. Ezt követően jó ideig kellett várni, míg kiderült miben áll ez a segítség. Egy napon azonban azt lehetett olvasni, hogy a Fidesz oly módon egyszerűsítené az adórendszert, hogy az adóbevallást egy A4-es papírlapon is el lehet majd készíteni. Ez az ötlet valóban a CDU-tól, igaz annak a politikából ma már kiszorult egyik képviselőjétől származik. Friedrich Merz volt ugyanis az a CDU politikus, aki néhány évvel ezelőtt azzal biztatta a németeket, az adóbevallás annyira egyszerű lesz, hogy azt bárki elkészítheti egy söralátéten…). De térjünk vissza az amerikai úthoz, és a republikánusokhoz, de még inkább az általuk képviselt konzervatív politikai gondolkodáshoz. A The New Yorker május 26-i számában jelent meg George Packer elgondolkodtató esszéje The fall of conservativism címmel. Packer írásában idéz egy sor jelentős republikánus személyiséget, akik sorra beismerik a konzervatív gondolkodás kimerülését, fantáziátlanságát Amerikában, azt a tényt, hogy a konzervatív politika nem találja a válaszokat az amerikai társadalom legsúlyosabb problémáira. Ha ez így van, akkor Orbán nyilván nem tanácsokért megy, hanem inkább azért, hogy mutassa, vannak neki kapcsolatai az USA-ban. Ha azonban az ember végigolvassa a cikket, azt is megérti, hogy itt nemcsak erről van szó, valóban lényegi kapcsolat van a Republikánus Párt és a Fidesz politikai gondolkodása, irányvonala között. Ennek érzékeltetésére idézek néhány helyet Packer írásából, minden különösebb kommentár nélkül (de megadva az eredeti angol fogalmazást is, nehogy azt mondja valaki, hogy félreértésről van szó).

Packer cikke elején beszámol egy Patrick Buchanan-nal folytatott beszélgetéséről, amelyben Buchanan, aki 1966 januárjától közeli munkatársa volt Richard Nixonnak, elmondja, hogy Nixon és ő az első naptól fogva azon voltak, hogy „létrehozzanak egy új többséget” („From Day One, Nixon and I talked about creating a new majority,”). A társadalmi környezet ebből a szempontból igen kedvező volt, hiszen a hatvanas évek amerikai társadalmát egy sor változás rázta meg, s ennek következtében a társadalom fogékonnyá vált a jobboldali populizmusra, amely társadalmi hangulatnak a továbbiakban már csak egy politikai vezetőre volt szüksége, hogy irányíthatóvá váljon („Right-wing populism was bubbling up from below; it needed to be guided by a leader who understood its resentments because he felt them, too”). Nixon megértette, hogy akkor válhat politikailag sikeressé, ha kihasználja a társadalmi változások által előidézett félelmet és aggodalmat, amelyeket egyébként ő is osztott („Nixon figured out that he could succeed politically “by using the angers, anxieties, and resentments produced by the cultural chaos of the 1960s,” which were also his own”). Ettől fogva Nixon az egységesítő politikus szerepében lépett fel. A háttérben azonban egy másik stratégia formálta a politikát, az, amelyik úgy próbálta megteremteni a republikánus többséget, hogy igyekezett meggyőzni az amerikai társadalmat, valójában kétféle Amerika létezik: a békés, rendes, hazafias, vallásos, törvénytisztelő többség, és a lármás, elitista, amorális, rendellenes, másokat lenéző kisebbség („But his Administration adopted an undercover strategy for building a Republican majority, working to create the impression that there were two Americas: the quiet, ordinary, patriotic, religious, law-abiding Many, and the noisy, élitist, amoral, disorderly, condescending Few.”). Ennek a stratégiának a Demokrata Párt megosztása is része volt, s a republikánusok igyekeztek kihasználni a hagyományos és az új baloldal közötti szembeállást, hangsúlyozva az új baloldal elitista jellegét és Amerika-ellenes beállítottságát (“exacerbate the ideological division between the Old and New Left by praising Democrats who supported any of Nixon’s policies; highlight the elitism and quasi-anti-Americanism of the National Democratic Party”). Így aztán kitört az elkeseredett csata az amerikai társadalmon belül, ahol mindkét oldal mélyen meg volt győződve a saját igazságáról („America was engulfed in a pitched battle between the forces of darkness and the forces of light. The only thing was: Americans disagreed radically over which side was which.”). Ez a „pozitív szembeállítás”, a „kulturális háború” az amerikai politikai jellemzőjévé vált, s győzelemre segítette a republikánusokat. Hogy ez a stratégia mennyire mély gyökereket eresztett a republikánus politikában, annak illusztrálására Packer Cheney, amerikai alelnököt idézi, aki a legutóbbi választások után megerősítette ezt a filozófiát, és hitet tett az amerikai társadalom megosztása mellett (“We would seek confrontation on every front. . . . The new Administration would divide Americans into red and blue, and divide nations into those who stand with us or against us.”). Tagadni sem lehet, a Fidesz is ezt a stratégiát követi legalább 2002 óta, s ha a következő választásokon győzni fog, akkor ennek a stratégiának a folytatására lehet számítani - annak minden következményével együtt.

Mindemellett nem lehet nem észrevenni bizonyos hangsúlyeltolódásokat, amelyek azt mutatják, a Fidesz stratégiájának kidolgozói másfelé is figyelnek. S észreveszik, hogy Európában azok a konzervatív pártok sikeresek, amelyek egy alapvető változáson mennek keresztül. Előbb a The New York Times, majd a Der Spiegel hívta fel a figyelmet ezekre az elsősorban az európai konzervatív politikai gondolkodásban bekövetkezett változásokra. David Brooks a New York Times-ban az angol konzervatívok példáján keresztül arra hívta fel a figyelmet, hogy az európai konzervatív politika ma már nem gazdaság, hanem társadalom centrikus. Idézi David Cameront a tory-k vezetőjét, aki szerint a jelen döntő kérdése a társadalom állapota („David Cameron, the Conservative Party leader, makes it clear that his primary focus is sociological. Last year he declared: “The great challenge of the 1970s and 1980s was economic revival. The great challenge in this decade and the next is social revival.” In another speech, he argued: “We used to stand for the individual. We still do. But individual freedoms count for little if society is disintegrating. Now we stand for the family, for the neighborhood — in a word, for society.” … This focus means that Conservatives talk not only about war and G.D.P., but also the softer stuff. There’s been more emphasis on environmental issues, civility, assimilation and the moral climate. Cameron has spent an enormous amount of time talking about marriage, families and children.”). A Fidesz mai stratégiájában nem lehet nem észrevenni ezeknek a gondolatoknak a megjelenését. Azonban van egy nagyon jelentős különbség is, amely elválasztja a Fideszt a sikeres és modern európai konzervatív pártoktól, s inkább a Berlusconi-féle populizmussal rokonítja. Ez pedig az a tény, hogy míg az angol, német, svéd konzervatív pártok szembefordulnak az amerikai konzervatív politika előbbiekben említett megosztó jellegével, addig a Fidesz e két felfogás elegyítésére törekszik, ami azonban eleve kudarcra van ítélve. Hogy ennek mi lesz a következménye, az már ma is jól látható. A Fidesz ragaszkodni fog az amerikai konzervativizmus hagyományaihoz, s a társadalom megosztásának egyik legfontosabb eszközévé éppen a szociális kérdést, illetve a moralitást (vagy annak hiányát) fogja tenni, megtoldva a baloldal nemzetellenességének vádjával. Olyan ideológiai keverék fog így létrejönni (illetve jött létre), amelyben a szélsőjobboldal ugyanúgy otthonra talál, mint a „régi” baloldal, és a Kádár-rendszer minden mentális és kulturális öröksége. Ez a politikai azonban végérvényesen maga alá fogja temetni a társadalom modernizációját. S azt gondolom, hogy ez az igazi veszély.

A Magyar Hirlap mai száma arról számol be, hogy "Hamarosan útjára indulhat az Attila Király Népfőiskola". A cikk alcíme azt is megemlíti, hogy "Országszerte neves professzorok oktatják mindazt, ami a magyar közoktatásból eddig kimaradt". Hogy kik ezek a "neves professzorok", arról egyelőre nincs szó - "Kiszely István antropológusprofesszor az intézmény főigazgatója" az egyedüli, akit az írás megemlít (s akinek személye már önmagában is sokat elárul e kezdeményezés irányultságáról és komolyságáról). Maga a szöveg már kissé visszafogottabban fogalmaz, "a középiskolai és felsőfokú oktatásban tevékenykedő tanárok, illetve írók, publicisták" előadásait ígéri. A majdan oktatásra kerülő tárgyak: keresztény erkölcstan, magyar történelem, magyar kultúra és 21. század. A továbbiakban megtudjuk, hogy "a népfőiskola a dicsőséges magyar múltról kíván objektíven beszámolni, és azokról a tényezőkről, amelyek egykoron közösségeket építve egységbe tudták kovácsolni népünket... fontosnak tartják megerősíteni a magyarok nemzeti önérzetét, hiszen ... igencsak elmaradunk e tekintetben Nyugat-Európától is, nem beszélve az Egyesült Államokról".

Ennyi "jó hír" olvastán az ember kíváncsi lesz. Rákattint a népfőiskola honlapjára, ahol a következőket tudhatjuk meg: "A „Kollégium a Jövőért Alapítvány” és az Alapítvány Kuratóriuma elhatározták, hogy létrehozzák az Atilla Király Népfőiskolát. A népfőiskolát életre hívókat aggodalommal tölti el a magyar nemzet szellemi állapota, a közösségtudat eltűnése, a múlt, a jelen és a jövő irányába érzett felelősség megcsappanása. A „Kollégium a Jövőért Alapítvány”, az Alapítvány Kuratóriuma, és az Atilla Király Népfőiskola vezetése ezért célul tűzték ki, hogy a magyar emberek szellemi, lelki, és fizikai fejlődésének érdekében cselekszenek". Ekkor a kíváncsi olvasó tesz még egy lépést, s beüti a Google keresőjébe a "Kollégium a Jövőért Alapítvány"-t, és már is helyben van. Az Alapítvány támogatásához ugyanis a Jobbik kér segítséget.A borsonline írásából pedig az is kiderül, hogy a népfőiskola egyik szervezője és támogatója Vona Gábor. A kör itt bezárul. Attila vagy Atilla népfőiskola (kinek melyik tetszik) a Jobbik, és ezzel a magyarországi szélsőjobboldal szellemi terjeszkedésének újabb megnyilvánulása. Folyóiratok, website-ok, könyvkiadók és könyvtárak után, mellett, most az oktatás is sorra kerül. S ugyan lehet erre is legyinteni, hogy ez csak egy dilettáns kezdeményezés, de attól tartok ezzel csak önmagunkat áltatjuk. S közben Galgagyörkön romák házaira lövöldöznek, a Magyar Gárda pedig az eset kivizsgálását követeli. Az a Magyar Gárda, amelyik a maga emlékezetes "szereplésével" jelentős mértékben hozzájárult a helyi viszonyok további elmérgesedéséhez.Tényleg, hol is élünk...

Az Élet és Irodalom legutóbbi száma hosszabb, és több szempontból is elgondolkodtató interjút közöl Bíró Andrással a magyarországi cigányság helyzetéről. Noha a beszélgetés igen fontos kérdéseket érint, s Bíró elkötelezettségét sem lehet kétségbe vonni, mégis számos vitatható állítás, vélemény fogalmazódik meg az interjúban. Egyrészt Bíró meghökkentő módon általánosít, amikor a cigányságról beszél, miközben egy másik helyen nyomatékosan hangoztatja a roma társadalom rendkívüli differenciáltságát. Ebben az összefüggésben különösen nehezen érthető az a tétele, „hogy a cigányság többsége esetében egy premodern társadalmi struktúráról van szó, egy specifikus kultúráról és embercsoportról, amely - hogy csak a leglényegesebb specifikumait említsem - évszázadokig nem járt iskolába, ezért kívül maradt az írásbeliségen, és ezért nem alakult ki írásos kultúrája. Ez kemény történelmi tény. És mivel a múltat - megtanulhattuk volna - nem lehet végképp eltörölni, különösen nem máról holnapra, ezt az előzményt és a belőle adódó konzekvenciákat sem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni”. Ebből a megállapításból nem derül ki, hogy kiket jelöl a „cigányság többsége” kifejezés. A magyarországi, a kelet-európai, a vidéki, a falusi cigányságot, a cigányság valamelyik korosztályát, stb.? Ennél is lényegesebb, hogy nem derül ki, milyen konzekvenciákra gondol Bíró? A hiányzó műveltségre, a képzettség, a tudás hiányára? S mindennek azért van jelentősége, mert ez gátolja a romák társadalmi integrációját? És mit is jelent a „premodern társadalmi struktúra”?

De lépjünk tovább. Egy másik helyen Bíró arra utal, hogy a Magyar Gárda és a szélsőjobboldal stratégiája, amely szerint minden cigány bűnöző azért sikeres, mert egybeesik a falusi emberek mindennapi tapasztalatával, megerősíti azt, hiszen a cigányok szokták ellopni a termést. Itt azonban éppen az a lényeg, amit Bíró nem mond ki, nevezetesen, hogy az ilyen jellegű általánosítást szoktuk rasszizmusnak nevezni. Ha egy, tíz, száz roma esetenként vagy gyakrabban lop, abból semmilyen módon sem következik, hogy a „cigányok lopnak”. Hiszen a számtalan tolvaj magyar kapcsán sem gondoljuk, hogy a „magyarok lopnak”. Ezt bizony mondania kellett volna Bírónak - éppen a korrektség okán. Arról nem is szólva, hogy ez a fajta rasszizmus a romák integrációjának az egyik legfőbb akadálya.

Nagyon fontos, amit azzal kapcsolatban mond, mennyire hiányzik a helyi cigány közösségekbe való beépülés, a helyben történő, konkrét segítség. Bíró itt kissé váratlanul a radikális arab mozgalmat, a Hamasz-t gondolja megfelelő példának. Az persze igaz, hogy a Hamasz igyekszik megteremteni a normális élet feltételeit az arab országokban, segíti a leginkább rászorultakat, iskolákat, kórházakat hoz létre és működtet, de aligha lehet elfelejteni, hogy mindezt radikális politikai céljai szolgálatába állítja. Éppen ezért nem gondolnám, hogy ez a leginkább megfelelő összehasonlítás.

S végül, a mind gyakrabban megfogalmazódó félelem. A Magyar Gárda, a Jobbik és a szélsőjobboldal cigányokkal szembeni egyre fokozódó agresszivitása mögött egyre világosabban látszik a provokatív szándék, az igyekezet, hogy sikerüljön kirobbantani az erőszakot, hogy valahol valamelyik roma közösségben elfogyjon a türelem, hogy tényleges összecsapásokra kerüljön sor. Bírónak itt tökéletesen igaza van. Ma Magyarországon az egyik legfontosabb társadalmi feladat, egy ilyen összetűzés kirobbanásának a megakadályozása.

Ma több újság is beszámolt arról, hogy létrejött valamiféle egyesület, csoport, vagy ki tudja micsoda, amely Magyar Nácivadász Szövetségnek nevezi magát. Ha az ember meglátogatja ideiglenes honlapjukat, akkor ugyanazt találja ott, mint a másik, magát náciellenesnek nevező honlapon. A hang mindkét esetben ocsmány, gyalázkodó és gyűlölködő, érvek nincsenek - az egésznek semmi értelme. Ezek a honlapok, illetve az ilyen jellegű kezdeményezések még nyilvánvalóbbá teszik, mennyire fontos lenne a szélsőjobboldali mozgalmak és ideológiák alapos, komoly és elmélyült elemzése. Nyilvánvaló ugyanis, hogy dühvel, gyalázkodással, trágársággal semmit nem lehet elérni. Sokkal inkább olyan megoldásokon kellene törekedni, mint amit pl. a Die Zeit c. hamburgi hetilap kezdeményezett. Ők létrehoztak egy, a németországi újnácikkal szembeni honlapot, ahol az érdeklődő olvasók a szélsőjobboldallal kapcsolatos információkat találnak, de egyben egyfajta virtuális közösséget is, amelynek tagjai kicserélik tapasztalataikat, s közös megoldásokat keresnek a szélsőjobboldallal szembeni harcban. S ha már a pozitív példáknál tartunk, hadd utaljak a Guardian állandóan frissülő összeállítására is. S akkor még nem is említettem a szélsőjobboldallal foglalkozó társadalomtudományi elemzéseket. Ilyen jellegű hozzáállásra, megközelítésre, összefogásra lenne szükség, nem pedig arra a teljességgel értelmetlen erőszakra, amely az említett "nácivadászok" honlapjairól árad.